21. Rész - A burok alatt

Emet

-Csá haver!
-Szia.
Bruce ledől a fa árnyékába. Hűvös van. A hó ugyan már régen eltűnt az utcákról, de maga után hagyta a morcos téli hideget.
-Liz mikor jön?
-Nemsokára. -Előkotorja a bőrdzsekijéből a cigarettáját és az öngyujtót.
-Kérsz?
-Nem, most nem kössz.
-Hát jó. -Apró láng lobban fel a kezei között, amivel meggyújtja a cigit és mélyet szippant belőle.
-Mások is jönnek majd.
-Kicsodák?
-Pár elsős.
-Minek hívtál meg elsősöket?
-Te másodikos vagy, szóval ne pampogj itt!
-Nem vagy vicces. Tehetek én arról hogy egy évet kihagytam?
-Hát...
-Költői kérdés volt, nem várom el hogy válaszolj.
A szája sarkában kicsit elmosolyodik.
-Tudod, ha nem lennél mindig olyan mogorva és barátságtalan másokkal, vagy esetleg nem a rossz és nyers odlaladat mutatnád talán elhinnék hogy jófej vagy.
-Pofád lapos, ezt pont te mondod kis antiszoc buznyák? -Elneveti magát.
-Buznyák?
-Nem tudom hogy ez honnan jött. Jah és amúgy, én is hívtam egy elsőst.
-Nocsak.
-Egy kis rocker csajszi, elég vicces.
-Vicces?
-Igen, sokat röhögök rajta.
-Jah szóval rajta, nem vele.
-Ja. Egy kóreai csaj. Amúgy elég helyes.
-Én is ismerek egy
Liz megérkezett. Épp most fordult be a sarkon. A szájából egy félig elszívott cigi lóg ki sréhen, a járása ugyanolyan komótos mint amilyen szokott lenni. Kicsit szakadt ruhákban, összevagdosott, mélyen kivágott fölsőben jött és egy kikoptatott nadrágban. Az ajkain vörös rúzs virít, a haja frissen festett. Bruce-ra néztem, aki érdeklődve szemlélte a hirtelen megjelenő lányt. Látszott a szemén hogy ínyére van a látvány, és egyszerre fedeztem fel benne örömöt és keserűséget. Tudom mi volt köztük, Bruce mindent elmondott, és persze már régebb óta ismerjük egymást mi hárman. Liz is bukott egy évet, mert rehabilitáción volt. A dolgok csak ez után kezdtek el romlani, a családjában és a barátai között, meg persze Bruce és közte is. Ma már jóban vannak, de ő még mindig szereti a lányt. Néha felgyülemlik bennem a gyűlölet, amiért Liz olyan makacs és kegyetlen tud lenni.-Sziasztok. Na mi a helyzet?
-Semmi, várjuk az elsősöket.
-Na és milyen a friss hús amúgy? Még nem kerültek szóba pedig már lassan itt a második félév. Hhhm, valószínűleg nem lesz hó karácsonykor. -Hirtelen terelte a témát ahogy fölnézett az égre.
-Jófejnek tűnnek, bár van pár beképzelt gyerek köztük.
-Az mindig van. -Leült a pad tetejére és tovább szívta a cigit.- Mikor jönnek?
-Most.
Először Leia jött ki az épületből, hatalmas táblát szorongatva a jobb válla alatt. Fején bojtos sapka, nem visel kabátot csak egy bőrdzsekit, és egy vékony masnis rózsaszín ruhát,  fekete, csotvázas harisnyával. A nyakát egy hatalmas kék sállal tekerte körbe.
Szép lány, és nagyon aranyos, eléggé visszahúzódó. Hiába próbálom megfejteni nem megy, nem sikerül rájönnöm hogy mi van vele, amitől ennyire magába zárkózik. Talán nem is kéne vele foglalkoznom.
-Sziasztok.
-Szia Leia!!! -Kiált föl liz, kikapja a szájából a slukkot, eldobja és szó szerint ráugrik az előtte állóra, aki majdnem összerogyik alatta. Bár Liz nem valami nagy darab lány.
Hamarosan két kóreai lépett ki a kapun.
Két kóreai akik olyanok voltak mint két tojás. Hajuk egyformán hosszú, vállig érő fekete, kicsit hullámos. A mozgásuk is tökéletesen ugyanolyan volt, csak a stílusuk volt eltérő, de az szembetűnően.
-Itt jön Choe.
-De hisz ők...
-Ikrek. -Fejezi be a mondatot Bruce.- Még az első nap találkoztam velük. Choe a rocker, és hát a másikat nem ismerem. De elég érdekes nem gondolod?
-De. Ugyanolyanok de mégis tök eltérőek.
-Legalább meg lehet különböztetni őket egymástól.
-Jah.
-Sziasztok. Ő a húgom, Hane!
-Hello.
-Én meg, Choe vagyok.
Mindenki szinte egyhangként köszön, Leia kicsit később, elmosolyodik ahogy tekntetét a két lány között váltogatja.

Péntek délután van. A szokásos helyre mentünk, a park után lévő elhagyatott helyre, a domb tetején, ahonnan rá lehet látni a városra.
Az idő további részében dumáltunk, megismertük az újakat. Bruce leginkább Hane-val és Choe-val dumált, Leia csak távolról figyelte őket miközben Lizzel beszélgetett, én meg köztük ültem és néztem hogy alakulnak az események. Liz előhúzott a táskájából egy üveg pálinkát, amit szépen kortyolgatni kezdett, néha lezárta a szemeit és mélyet szippantott a levegőbe. Erősnek bizonyult az italt. Nem csoda, 52°-os pálinkát nem szoktak csak úgy vedelni. Bruce kivette a kezéből és ő is megkostolta, az ikreket is megkínálta, Choe elfogadta és nyelt párat amitől rögtön kivörösödött az arca. Hane elutasította.
-Kössz nem, nem szoktam nagyon inni.
-Nem?
-Ekkora meglepetés?
-Hát, igen. Leia? -Nyújtotta a lány felé az üveget, az arcán egy mosoly szerűség jelent meg. Nem nagyon kedveli őt, csak próbálkozik. De azért elviseli. Fura hogy az ikrekkel enynire jól kijön, pedig alig ismeri őket. Talán csak érdekesnek találja.
-Köszi. -Elvette a piát, rámosolygott Bruce-ra, majd nagyokat kortyintott az italból. Elég sokat, 7 után már nem számoltam. mindenki csak meredt hogy hogy bír ennyit inni. A szemeim kidülledtek.
-Úristen. Vasgyomrod van?
-Ez nem normális.
-Milyen alkoholista vagy te? -Neveti el magát Liz, és mindenki más is, Leia csak pirultan kínosan vigyorog, talán azon gondolkozik hogy nem kellett volna meginnia az üveg tartalmának több mint a felét.
-Elég, jól bírom az italt. -Szólal meg végül.
-Vettük észre.
-A nagypapám mindig csinált házipálinkát, meg bort és mustot. Amikor kicsi voltam csak a mustot iszogattam, de mindig megkínált a pálinkával is, és olyan 12 éves koromtól gyakrabban kínált meg mindenféle házi készítményével.Így hozzászoktam. -Idenyújtja nekem az italt, amit én is megkóstolok. Tényleg elég erős. Nem iszom sokat, de egyre elmeredek az előbbieken.
Bruce-ra nézek, akinek az arcán széles vigyor ül ki, rámnéz, tudom mire gondol, rá van írva, kíváncsi hogy mennyit tud inni a lány, és hogy mennyire bírja. Az éjszaka folyamán mind azon voltunk hogy leitassuk az eddig olyan szendének és ártatlannak tűnő Leia-t, aki ezzel a húzásával tényleg felkeltette az érdeklődésemet. Még nem mentünk el vele sehova, csak beszélgettem vele a szünetekben, meg néha suli után amikor összegyűltünk páran az iskola előtt, beültünk kocsmázni is, de nem ittunk csak sört, és abból se sokat.
Egyre végigjárt az a különös érzés amitől kirázott a hideg. A megismerés vágya, a szívem zakatolt az izgalomtól, azon Cikázott az agyam hogy vajon mi rejtegetni valója van még előttünk, és nem bírtam magammal. Egyre többet akartam megtudni róla.
Amikor besötétedett visszamentünk a városba inni, csak úgy kószáltunk össze-vissza és jártunk parkról-parkra. Az idő lehült de senki sem fázott, a pia mindenkit átmelegített. Később aztán nálunk kötöttünk ki. Nem terveztem semmit, a szüleim nem töltötték otthon az éjszakát, de nem is csaptunk nagy házibulit. Beültünk a szobámba, nassoltunk és ittunk. Közben csak oldódott a hangulat. Az este közepe felé kezdett Leia arca is vörösödni, minél többet ivott annál jobban mosolygott.
Egyszer csak azon kaptam magam hogy egymás előtt ülünk, az arcunk alig egy centire van és a másik szemét vizslatjuk.
-Tényleg nagyon nagy.
-Az. Eléggé megnőtt a pupillád.
-Vicces. -Elneveti magát, én is vigyorgok.
A lány eldől, azt hittem hogy összeesett mert a szemeit hirtelen csukta le és pár pillanatig úgy is maradt, a szája kicsit tátva, hosszú pillái árnyékot vetettek az arcára, haja szerte-szét hevert a szőnyegen, néhol fölkúszva a vállára.
-Leia! Jól vagy?
Kinyitotta a szemeit, lassan, nagyon lassan nyíltak szét a szempillák. Elmosolyogta magát.
-Azt hiszem, kicsit lerészegedtem...
-Igen, meglehet. -Lefeküdtem mellé és a plafont bámultam, hirtelen Bruce feje ugrott be a képbe. Annyira megijdetem hogy lefejeltem.
-Au!
-Ááá... -Fogtam fájó homlokom, ő is az övét, a többiek csak nevettek, mi meg sápítozva dőltünk vissza.

***

20. Rész - Karácsonyi parti

Evelin

Az utca ugyanolyan kopár mint volt. Az ég szürke, a nap ugyan süt, de a szél erősen süvít a fák kopasz ágai között. Már rég elmúlt a nyár, de az emlékek még mindig nyomasztó hatással súlytanak le. Ahogy elhaladok a kávézó ablakai előtt, egy ismerős arc néz fel rám. Egy darabig még továbbmegyek, majd megtorrpanok. Az agyam cikázni kezd, a felismerés szörnyű pillanati gázolnak át merev, mozdulatlan testemen. Amikor végre elindulnék, az ajtó kinyílik és egy makacs hang szólal meg mögülem.
-Evelin?!
Végem van.
Óvatosan megfordulok, már tudom hogy mi vár rám.
-Szia,.. Liz. -Köszönök neki lehangolva. Itt lett elcseszve a karácsonyom. Miből is gondoltam hogy egy reggeli frissítő séta majd olyan jót tesz? Elszabadulni otthonról, anyám és az újdonsült pasija nyüzsgéséből. Ilyenkor alig szokott pár ember lófrálni az utcákon, miért pont vele hozott össze a sors?
-Szia! De rég láttalak!
-Hát igen.
Az arcán mosoly jelenik meg, de látom hogy eléggé nehezére esik beigazítanai arcizmait a tökéletes vigyorhoz, ami inkább vicsorításra hasonlít.
-De megnőttél.
-Haha, marha viccesnek hiszed magad igaz?
-M-most miért?
-Hájas vagyok, erre én magam is rájöttem.
-Hhh, szóval nem kell felvilágosítsalak.
-Jah, legalább nem vagyok olyan piszkafa lábú mint az előttem álló ribanc.
-Ezt hívják karcsú, nőies testalkatnak.
-Jah, biztosan. Ezért vannak úgy odáig a pasik. A lapos segg és a deszka mellkas mindenkit lázba hoz.
Bár ezt nem pont olyan lánynak kellett volna mondanom, akinek c kosaras mellbősége van.
Lejjebb néz, végigméricskéli magát, majd elmosolyodik.
-Féltékeny vagy? -Ilyenkor mintha kicsi meglepettség csillanna meg a szemében. Fura.
-Ó igen, teljes mértékben. Alig tudom megállni hogy ne verjem be a képed, olyan féltékeny vagyok. Na szia!
Sarkon fordulok és eltörtetek. Micsoda ringyó!
-Hé, várj!
-M-mi az?
-Hhh, el sem hiszem hogy ezt teszem... -Mormolja magának, mintha nem hallanám.- Tudom hogy nem voltunk puszipajtások, dee 26-án összefutunk pár barátommal, ismerősök. Csapunk egy karácsonyi bulit. Ha van kedved, majd gyere el!
-Nincs kedvem.
-9-re legyél itt. A kávézó előtt várunk.

Az életben rengeteg furcsa meglepetés van. Olyasmik amikre nem is számítanánk. Ez az ilyen pillanatok egyike, egy karácsonyi csoda, hogy Liz -a lány akivel általánosiskolás korunk óta vért hányunk ha ránézünk a másikra- meghívott a barátaihoz egy karácsonyi partira. Valószínűleg nem kéne elmennem.

Karácsony második napja egész tűrhetően telt. Leszámítva a rádióból zajongó undorító karácsonyi zenék sokaságát.
Be kell vallanom hogy már kicsit herótom van ebből a rengeteg közhelyből. A karácsonnyal tulajdonképpen semmi bajom sincs, csak ne lenne az a renegeteg hányingert keltő túlcsicsázott melléklet hozzá. Oké hogy ez a 3 nap a szeretet ünnepe, és jézus megszületését ünnepeljük meg minden, de az emberek valamiért ennél sokkal többet is beleképzelnek ebbe az egyszerű történetbe. Gyilkoljuk le az összes rohadt fenyőfát és díszítsük fel a tetemet! Nem is lenne rossz ötlet, furán nézne ki ha ezt egy emberrel játszanánk el. A levágott fejre tiarát teszek, körbetekerem égőkkel, az orrába és a fülébe gömbdíszeket akasztok, a szájába pedig csillagszórót. A körülötte vértócsát pedig sok apró gyertyával díszítem. Gyönyörűséges látványt nyújtana nem igaz?
Na jó, nem a karácsonyfadíszítéssel semmi bajom sincs. Igazából azt még úgy kedvelem is, amikor összegyűlik a család és közösen feldíszítik a fát. Vagy legalább is az emberek többsége így képzelné el a dolgot. Nálunk én díszítem egyedül a fát, közben anya süti a kaját és megjegyzéseket tesz arra hogy hogy tudom ennyire ódvarul teleaggatni azt a szerencsétlen fenyőt.
Nem szoktunk sokat ajándékozni, mindenki kap valami apróságot és ennyi. Igazából nincs is rá szükségem mert nagyjából mindent megkapok, ami a zsebpénzemből kitelik.
HHh... ami azt illeti azért nem szeretem a karácsonyt mert nálunk az egész csak veszekedésből és semmit tevésből áll.
Meglátogatjuk a zsémbes idős rokonainkat ahol újabb veszekedések törnek ki, majd itthon is folytatódik a kiabálás. Mindössze ennyi.

Csak le akarom húnyni a szemem, azt akarom hogy körülöttem midnen megszűnjön létezni. A kezeimet a fülemre tapasztom, a hangok eltompulnak, de nem eléggé. Annyira szorítom a füleim amennyire csak tudom de ez nem elég. Minden átszűrődik. Minden hang, minden képzelet. A szemeim könnyesek. Összeszorul a torkom. Bárcsak megfulladnék. Bárcsak meghalnék. Bár ne léteznék. Akkor minden jobb lenne. Nem akarom. Nem akarom ezt az egészet.
Anya és Dian a másik szobában vannak. A szuszogás, az ágy csikorgása, a néha feljajduló hangok. Mindent elrontanak ezzel. Mindent.
Amióta apa meghalt semmi sem az igazi. Semmi sem olyan mint volt. Minden más, minden olyan gyorsan és hirtelen megváltozott. Azt akarom hogy jöjjön vissza. Vissza akarom őt kapni!!!

Semmit sem aludtam. Egész éjjel vergődtem az ágyamon, és próbáltam nem figyelni a hangokra. Próbáltam uralkodni a gondolataimon, zenét hallgatni, de semmi sem nyomta el a rettentő ricsajt ami nem hagyott nyugodni.

Ma 26-a van. Fáradt vagyok. Reggel 6 óra van, de nem tuodk aludni. Végül előveszem a naplót amit a pszicho dokitól kaptam hogy leírjam bele minden bajom és megkönnyebbüljek egy kicsit. Azt mondják ez segít. Talán mégis csak elmegyek arra találkozóra.
Délután fél kettőkor azon kapom magam hogy az ágyon elnyúlva, csorog a nyálam rá a takaróra. Kómásan ébredek fel, ez az alvás nem volt valami frissítő de legalább nem vagyok már olyan nyúzott állapotban mint reggel.
Kimegyek a konyhába, ahol anya épp befejezi az ebédjét. Merek magamnak egy kis levest, előveszek egy kanalat és leülök elé. Az ebéd csöndben telik, túlságosan is nagy csöndben. Persze mindig ez van. Amióta nincs apa, ő egyre csak elhagyja magát, és felveszi a netörődöm viselkedését. Amikor Dian bejött a képbe változott egy kicsit a helyzet, de akkor sem törődött velem különösképpen. Mindössze nem volt olyan komor. Most történt valami.
-Ma elmegyek Lizzel egy karácsonyi bulira.
Föláll és a mosogatóba teszi az edényeket.
-Nem tudom mikor jövök haza.
Nem érkezik válasz.
-Anya... -Kimegy az ebédlőből.
-Jól lerészegedek. Drogozni is fogok!
-Jól van, tedd azt. -Mondja feleletképp, mintha csak elsuhannának a füle mellett a szavak. Valószínűleg föl se fogta amit mondtam, csak úgy idenyöszögte hogy jól van kislányom, jól van, nem érdekel különösképpen hogy hol leszel, tégy amit akarsz.
-Anya!
Beraktam a mosogatüba én is a tányért, és elmosogattam.
Nem gondoltam hogy aznap tényleg bedrogozok.

***

19. Rész - Szeretni

Annie

Néha jó lenne csak úgy szállni a levegőben. Lebegni a semmiben. Szertefoszlani, és szépen lassan eltűnni...
Feladtam. Talán, talán nagy hülyeség volt ez az egész. Nincs értelme, és soha nem is volt.
Az óra hangos kegyegése viszhangzik a sötét szobában. A falakról visszacsapódó kattogások egyre csak betöltik az egész helyiséget. Az éjszaka rideg némasággal telik. Mégis olyan észveszejtően zajos ez a pillanat. Meglehet, nem is az óra hangos, csak én kattogok össze-vissza.
A fejfájáson kívül nem érzek semmit. Semmi nyomó, vagy szúró érzést a mellkasomban, se a könnyek csípdelődését a szememben. Egy nyomorult érzelem sem szövődik bennem. Semmilyen. Lehet hogy túlzottan egyszerű vagyok. Vagy épp ellenkezőleg, nagyon is bonyolult. Ki tudja? Lehetséges egyszerre mind a kettő?
Bryson nem szeret. Ezt jól tudom. Mindig is tudtam. Csak abban reménykedtem hogy idővel majd változni fog a helyzet. De tévedtem. Semmi sem változott. Minden ugyanolyan maradt mint régen. Vagy ha mégsem, akkor inkább rosszabbodott a helyzet. Megeshet hogy tudja hogy tetszett nekem, és nagyon is idegesítette a dolog csak nem akart bunkó lenni. Elég tapintatos egyén. Bár így sokkal inkább szenvedtem. Vajon most is szenvedek? Ennek másnak kéne lennie nem?
Egyik nap elhatározom hogy jó, föladom, nem fogok vele foglalkozni, elvégre nem történt kötünk semmi, csak bemesélem magamnak ezt az egészet. Aztán a következő reggel pedig azzal bíztatom magam hogy ha bedobok mindent, szép leszek ma, talán meglát bennem valamit. Talán egyszer csak bumm, megtörténik a csoda! Tudom hogy nem a külsőn múlik ez az egész. De én nem tudok más lenni. Elméletben olyan személyiség vagyok aki az esete. De valahogyan mégsem sikerülnek úgy a dolgok ahogyan kellene. Bár ki tudja? Lehet hogy ez direkt van így. Kissé elkeserítő. Nem, inkább szánalmas.
Miért nem tudok leállni?
Csak egyszerűen azt mondani hogy 'jó, vége van' és megszűnik minden hozzá fűződő akaratom. Sosem voltam szerelmes. Soha! Sohasoha! Most meg sikerült kifognom egy olyan palit, akit egyáltalán nem érdeklek. Akkor nekem miért tetszik? Miért van ez így? Irritáló ez az egész.

***

18. Rész - Az élet próbája

Liz

-Hol a redvás életben voltál?
-El.
-Na ne mond?! Rendesen válaszoljál nekem! Azt mondtam nyögd ki végre hogy hol voltál különben -Már ökölbeszorított kézzel kiabál, de nem felelek. A torkomban gombóc keletkezik, a tüdőm megremeg. Érzem ahogy a szívem egyre hevesebben kezd verni.
-Különben mi lesz? Megversz?!
-A k*rva anyádat, aki a világra hozott! -Lever egy maflást. A fejem elszáll, arcomon duzzanat keletkezik.- Tűnj a szemem elől! -Mondja végül halkabban. Bemegyek a szobámba és becsukom az ajtót. Mély levegőt veszek, a falnak dőlök, a tekintetemet a plafonra szegezem. Semmi sincs rendben.
Miért gyengülök el? Miért van az hogy mindig elgyengülök? a szememet könnyek mardossák, izzik az arcom. Ledőlök az ágyra, és elalszom. Másnap reggel 5-kor ébredek. A szemeim tágra nyílnak, még minden olyan homályos, olyan sötét és borongós. Valahogy úgy érzem hogy az egész nap ilyen lesz és nem bújik fény a láthatárra. Az ég ma is szürke lesz, ma is olyan elhagyatott és semmilyen, egy egyszerű, üres lap.
Ők még alszanak,még mindenki alszik, egyedül az utcán álló, mélabús lámpások nem nyugodsznak addig amíg világos nem lesz a város. Mind vékony, hatalmas, magányos szellemek, akik nem tudnak elszakadni a testüktől. Csak az éjszaka sötétjében tudnak kicsit eltávolodni, akkor hosszabbra nyúlik a kezük, éseléri a mellettük álló másik fényének peremét. Ilyen lehet az örök, és megkaparinthatatlan szerelem.
Fölöltözök, rendbeszedem magam, összepakolom a cuccomat és elindulok az iskolába. Még korán van, marad másfél órám a kezdésig. Addig csak kóborolok, itt-ott leülök, elszívok egy cigit, beülök a suli közelében lévő pékségbe, ahol elmajszolok egy puncsos sütit.
A tegnapelőtti éjszakára gondolok. Bryson-ra, és a pihe-puha ágyára, a meleg paplanra, a tolas párnákra. Jó volt csak úgy feküdni egyszál semmiben, magunkrahúzni a takarót és elmerengeni a csöndben. Összebújni, nézni a kék szemeit, a sötét és göndör fürtjeit. Talán ismét szőke lesz a hajam...

Háromnegyed 8 van, ideje indulnom. Az iskola alig 5 percre van innen, 50-re pont beérek. A melletünk lévő sulinál álldogál Bruce, és egy füves cigit szívogat. Már reggel háromnegyed nyolckor. Ezzel kezdi a napot.
Mellette egy magas, kiegyensúlyozott fiú, Emet áll. Jóban vannak, legjobb barátok. Talán sosem szakadnak el. gy darabig csak távolról figyelem őket, és a hosszú csevejt. Egy harmadik ember is előbukkan. Vékony, középmagasságú, barna, hullámos hajú. Egy lány. Kedvesen mosolyog, kicsit visszahúzódó természetűnek tűnik. Szúrós szemmel figyelem az új szerzeményt, majd elindulok. Amikor észrevesznek intek feléjük.
-Sziasztok.
-Hello.
-Mizujs Liz? -Érdeklődik Emet. Kedves mosolya van, mindig szívmelengető. Mintha belémlátna az alatt az egy másodperc alatt amíg pislog egyet.- Mi történt az arcoddal?
-Semmi, megvagyok. Ki az új lány?
Lenéznek rá, elmosolyodik. Vastag pulcsijába kapaszkodik, majd lejjebb húzza azt. A szoknyája feltűnően rövid, ezt ő is érzi és láthatóan kínosnak is érzi egy kicsit.
-Leia vagyok, szia. -A hangja kicsit recés, de mégis aranyos.
-Úristen!
-M-mi az?
-Képesek vagytok megrontani egy ilyen cuki kislány?!!! Ti nem vagytok észnél!
-Liz, ne csináld már.
-Mindjárt megeszem olyan aranyooos! -Odalépek elé és megszorongatom, olyan vékony hogy majd össze lehet roppantani. Elpirul, zavarban van, ezért elengedem.
-Kedvel. -Mondja Emet a lánynak nyugtatásképp.
-A szokásosat? -Bruce felém fordul, gyorsan vált a témára.
-Igen. De, most bogyót is.
-Bogyót?
-Igen.
-Biztos vagy te ebben Liz?
-Miért? Csak add az anyagot aztán eltűnök.
-Nem kéne. A végén még rá fogsz szokni.
-Ezt pont te mondod? Suli után fizetek, csak add gyorsan mert el fogok késni!
-Jól van, jól van, de óvatosan! Csak hármat adok, nem kell hogy rosszul legyél. És ne vedd be mindet egyszerre!
-Hh, tudok vigyázni magamra.
-Jah, bizonyosan.
A kezembenyomja a cigit és a fehér pirulákat. Zsebredugom, majd megyek is.
-Na sziasztok. Akkor fél háromkor találkozunk a sarkon.
-Jó.

***

17. Rész - Ezüst fényben úszó

Hane

-Bruce érdekes srác.
-Igen?
-Igen. Nagyon jófej, kicsit furcsa ugyen, de vicces.
-Furcsa?
-Az.
-Hogy érted ezt?
-Hát csak, furcsa.
-Szerintem egyáltalán nem fura.
-Hm.. Mindegy.
Lehúnyom a szemem és mély álomba merülök.A sötét éjszakában csak úgy vibrál az ezüstösen ragyogó Hold. Talán olyan vagyok mint a kis herceg. Egy másik bolygóról jöttem. Miért ne lehetne ez a bolygó a Hold?

***