16. Rész - Értelmetlen álom

Bruce

-Van most barátod?
-Van.
-Ki?
-Nem ismered.
-Nem baj.
-Miért érdekel.
-Nem igazán érdekel, csak kíváncsi vagyok.
-Egy Bryson nevű srác.
-Bryson?
-Igen. Kedves. És őszinte. Ami egyesekre nem igen jellemző... -Ahogy ezt kimondta lesulytó pillantást mért rám.
-Ez most célzás akart lenni?
-Igen. -Hátradől, ujjai belekapaszkodnak a fapad szélébe. A feje az ég felé bámul. Hosszú, vörös haja van. Még mindig vörös.
-Miért pont vörös?
-Hogy?
-Semmi semmi, csak kicsit elbambultam.
-Micsodán?
-Lényegtelen.
-Hát jól van. Na és mi jót csináltok abban a művész suliban? Biztos rengeteget rajzoltok.
-Igen, még mindig.
-Pár munkádat elhozhatnád valamikor. Kíváncsi vagyok rájuk.
-Rendben. Majd egyszer. Veled mi a helyzet? Jól vagy?
-Én? Miért ne lennék jól? Hiszen látod! -Rám mosolyog, mutató ujjaival a felfelé kunkorodó szájához mutat.
-Ez nem jelent semmit. Ennél azért jobban ismerlek már.
-Igazán?
-Igazán.
-Nos, én meg vagyok, ezzel ne törődj.
A tekintetét elemelte rólam, a himbálózó lábait nézegeti, amint előre-hátra lóbálja őket. Már nem mosolyog.
-Attól még hogy nem vagyunk együt érdekelhet a dolog nem?
-Hhhm... -Kicsit mintha filózna ezen, majd hirtelen vágja rá:
-Nem!
-M-mi az hogy nem?
-Csak egyszerűen nem. Miért beszélnénk róla?
-Csak, csak, nem tudom. Kell ehhez ok?
-HHhm, nem de mindegy.
-Jó. És öm, ti amúgy már..
-Hm?
-Szexeltek?
-Ne legyél már ennyire szókimondó! -Kiabál rám és ad egy tockost.
-Aú, hát te kérdezted.
-Túl lényegretörően válaszoltál. Mellesleg ez nem tartozik rád.
-Szóval igen. Most mit vágsz ilyen fapofát.
-Na és aztán mi van? Jó vele! Ennyi.
-Jó jó én csak kérdeztem...

Belegondolni is rossz hogy egykor ő az enyém volt.- Liz.
-Hm?
-Ha, ha nem rontom el, akkor lehet hogy mégm ost is együtt lennénk?
-Meglehet.
-Sajnálom.
-Ezt egy bocsánatkéréssel nem lehet elintézni. Ha így lenne már rég letudtuk volna, és most nem itt ülnénk.
-Ühhüm.
-Akkor, megyünk?
-Jah.
Fölpattan a padról és útnak indul. Vékony, nagyon vékony. Olyan törékeny és apró.
-Jössz már?
-Jah persze!
-Tudod, megváltoztál.
-Igen?
-Igen.
-Nem, nem hiszem.
-Pedig de. Nem sokat, de azért látszik. Kicsit olyan más vagy.
-Ha te mondod. Na és, a jó irányba?
-Nem!
-Mi?
Lesúlytó pillantást vet rám, mintha a szemeivel körbemetszené a nyakamat és szép lassan lefejezne.
-Csak vicceltem nyugi. Egész normális vagy. Nálad hogy alakulnak a dolgok? Még mindig egyedül vagy?
-Hogy érted?
-A lakásban.
-Jah, igen. Ugyan ki akarna odaköltözni.
-Hm.
Abban a pillanatban úgy éreztem mintha megfordult volna a fejében.
-Ennyi idő alatt azért igazán összeszedhettél volna egy lakótársat. Ha már ott van az az üres szoba.
-Jó az olyan üresen.
Nekem tökéletes. Az a helyiség már csak egy kihült sírhely. Olyan sok emlék fűződik hozzá. De oda már csak az elveszettül bolyongó szellemek képesek beköltözni, ami nekem bőven elég. Ha éjszakánként hallom a sikoltásukat, a mormoló hangjukat, ahogy karmukkal a falat kaparják. Mindig visszatérnek a régi idők álomképei.- Nem adom másnak azt a szobát.
-Nem? Biztos? Pedig akad egy lány ismerősöm aki szerintem szívesen odaköltözne.
-Szó sem lehet róla!
-Mert?
-Csak egy valakinek tartogatom, ha csak jobb helyre nem költözök.
-Igazán? Szóval mégis akadt valaki?
-Mi?
-Tehát tetszik egy lány. Jobb esetben.
-Igen, így is mondhatjuk.
-Na és ki az?
-Nem egyértelmű?
-Nem, számomra nem.
-Pedig szerintem tudod.
-Na jó, hadd találgassak.
-Muszáj?
-Igen, muszáj!
-Hajrá... -Forgatom körbe szemeimet lemondóan. Tudom hogy tudja. Olyan magától értetődő.
-Talán...
-Talán?
-Talán a nap volt oly lágy és fényes hogy beleszerettél.
-Nemm!
-Akkor a felhők változatossága tetszett meg?
-Remek, szóval rémuszban beszél.. Nem talált.
-Nos akkor talán a csillagok parázslása dobogtatta meg a szíved?
-Ez sem nyert.
-Hhhm, mi lehet még.
-Talán a mindig hűvös szél keltette föl érdeklődésedet?
-A szél.. Szél? Hogy lehetne már a szél? Bár az illető is ugyan olyan rideg mint a télen süvítő szél.
-Miket nem mondasz! Akkor esetleg a sápadt hold az ki elrabolta szíved egyik felét?
-A felét. Sajnos az egészet...
-Tehát a hold volt.
-Közel jársz. Segítsek?
-Nem, nem kitalálom magam is!
-Ha így haladsz sosem fogsz rájönni..
-Nem-e?
-Dehogy!
-Meg fogod látni! Vörös mint a vér?
-Nem! Semmi esetre sem vörös!
-Mi? Az meg hogy lehet?
-Úgy hogy szőke!
-Szőke. Nem hiszek neked.
-Pedig jobban tennéd. Hová megyünk?
-A barátomhoz.
-A, mi? Miért?
-Talán baj?
-Nem, csak csak mégis!
-Miért?
-Ne játsz velem Liz! Tudod te nagyon jól hogy miről beszélek! -Ragadom meg karját és magamhoz rántom. Olyan közel van hozzám amennyire csak megengedhetem magamnak. A szemei semmit sem árulnak el. Teljesen nyugodt. A szíve nem ver hevesebben. Nem remeg meg. Valószínüleg már semmit sem érez.
-Nem. Mégsem változtál meg.
-Én mondtam...

***

15. Rész - Találkozó

Heaven

Rátalálni egy másik világra és ismét beilleszkedni, próbálni megszokni az új környezetet, közben tartani a kapcsolatot a régi kötelékekkel. Elég bonyolult dolog. De ez is beletartozik az életünkbe. Mondhatnánk hogy rengeteg féle világ vesz körül minket. Mind más és más élethez vezet. Ha kettőt összekeversz, ki tudja mi sül ki belőle...


A telefonom hangosat csörren. Valaki hív. Lassan, rebegve nyílnak ki a szemeim, a pilláim könnyesek. Erős a fény, nagyon erős. Ismét egy világos szobában ébredek. A csuklóm be van kötve, lágy fény siklik végig az egész testemen.
Fölemelem fáradt karomat, és a kezemmel a készülék felé nyúlok, de valaki megelőz. Egy fehér bőű egyén emeli el a telefonomat. Végignézek az illetőn, a karjától elindulva egészen az arcáig. Lassan de biztosan leesik, hogy az apám az. Ránéz a kijelzőre, az arcán furcsa grimasz jelenik meg. Megnyom egy gombot majd a füléhez emeli a telefont.
-Igen, tessék?
Nem hallok sokat a túloldalról, csak valami mormolást.
-Heaven apja vagyok. Igen, köszönjük jól. -Felém néz, kicsit elbizonytalanodik.- Rendben, adom. -Felémnyújtja a tárgyat, majd belehelyezi a tenyerembe. Hirtelen olyan nehéznek érzem, mintha több kilós súlyt cipelnék. Fáj a melkasom.
-Halo? -A hangom olyan vékonyan szólalt meg, mintha elment volna amíg aludtam. Csak úgy megszökött.
A vonal túloldalán egy fiút hallok. Nem valami mély, de érdes hangja ismerős. Egyre nehezebben veszem a levegőt. ránézek a bekötözött csuklórma, a sebek salyognak. Nem nagyon emlékszem sokra, de ahogy beszél, lerohamoznak a képek. A szívem hatalmasat dobban. Nem tudom mi ez az érzés, de ahogy hallgatom egyre eláraszt ez a melegség itt belül. Olyan mélyen, és áthatóan érzem, olyan nagyon jó és kellemes.- Bryson? -Kérdezem meglepetten.
-Csak most jöttél rá?
-Ho-honnan tudtad meg a számom?
-Nem volt nehéz, na jó de, tulajdonképpen 3 órát szenvedtem vele, de ez most ne érdekeljen. Mi az, mi történt? Jól vagy?
-Igen, már sokkal jobban. Miért hívtál?
-Ráérsz valamikor? Találkozhatnánk. Hol vagy most?
-Hogy most?.. -Végignézek a szobában, nem vagyok biztos benne hogy el kéne mondanom neki.- Én most.
-Na?
-Itt
-És hol van az az ott?
-Itthon.
-Oh, és tulajdonképpen, az hol is van? -Ebben a kérdésben volt egy olyan buta hangnem, mint aki teljesen össze van kavarodva. Persze honnan is tudná hogy hol lakom. De ez akkor is furán hangzott.
-Nos, ez egyenlőre nem lényeges. Hamarosan kiengednek, és akkor beköltözöm a városba.
-Kiengednek?
-Ő, azt mondtam hogy, ki?
-Azt. Honnan?
-Jah, úgy, értettem hogy el, a szüleim beleegyeztek hogy a városban éljek. Persze felügyelet alatt. Csak havonta pár hétvégén vissza kell majd jönnöm.
-Oh. Figyelj csak, már megvan hogy ki vigyázzon rád?
-Nem, még nem intéztük el.
-Akkor, szerintem én tudok egy jó helyet.
-Igen?
-Igen, a barátnőm volt pasija lakótársat keres.
-Hát ezz, nem hangzott valami meggyőzően.
-Igazad van. De figyelj, elmegyek vele hozzátok, és akkor összeismerkedhetnétek.
-Oh nene, ide ne gyertek. Még.
-Miért?
-Hát csak, most tataroztatjuk a házat.
-Oh értem.
-De én elmehetek ha gondolod.
-Igen?
-Persze. Pár órát találkozhatunk.
-Rendben akkor a hétvégén jó lesz?
-Igen. Hánykor?
-Mondjuk 11-kor?
-Jó, az jó lesz, a hídnál?
-Igen.
-Akkor majd ott találkozunk.
-Rendben. Jaj várj, megadom a számom.

A telefont még hosszú percekig a kezemben szorongattam. Apa már rég kiment, és az egyik orvossal beszélgetett. A hangok többnyire átszűrődtek a szobába, az ajtó is résnyire nyitva volt, ami segített ezen folyamatnak.
Nem nagyon érdekelt hogy miről beszélgetnek. Nyilván arról hogy 1 hónappal tovább kell bent maradnom, és egy darabig nem hagyhatom el az intézet területét sem.

A hét hamar eltelt. Evelinnek beszámoltam a kis találkám tervezgetéseiről. Nagyon szeretem őt. Amióta ide kerültem ő a legjobb barátnőm. Mindig olyan kedves, és ő megérti hogy miért csinálom ezeket a dolgokat. A pszichológus folyton kérdezősködik. Nem képes elfogadni a dolgok alakulását és mindig csak változtatni akar a hozzáállásomon, és a gondolataimon. ami persze nem baj, megértem, hiszen ez a munkája. De néha kicsit kiborítóak. Túl lassan haladnak. Túlságosan türelmesek. Olyan megértőek akarnak lenni, és látszik hogy segíteni szeretnének rajtunk. De ez valahogyan, olyan kiábrándító...
-Képzled, hamarosan kiengednek!
-Kiengednek?
-Igen, ki fogok jutni innen! Mármint, végleg!
-Oh, tényleg? -Kicsit letört ez a mondata. Végleg.
-Persze ez nem azt jelenti hogy már nem leszünk barátok. Majd mindig ellátogatok ide.
-Jaj, velem ne törődj! Végre normális életet élhetsz. Ennek a gondolata, bőven elég. Örülök neked.
A lábamat a falhoz nyomom, a hátam hozzásimul a wc másik műanyag falához. Így beszélgetünk a női mosdóban, két külön fülkében. Mindig itt szoktunk trécselni.