16. Rész - Értelmetlen álom

Bruce

-Van most barátod?
-Van.
-Ki?
-Nem ismered.
-Nem baj.
-Miért érdekel.
-Nem igazán érdekel, csak kíváncsi vagyok.
-Egy Bryson nevű srác.
-Bryson?
-Igen. Kedves. És őszinte. Ami egyesekre nem igen jellemző... -Ahogy ezt kimondta lesulytó pillantást mért rám.
-Ez most célzás akart lenni?
-Igen. -Hátradől, ujjai belekapaszkodnak a fapad szélébe. A feje az ég felé bámul. Hosszú, vörös haja van. Még mindig vörös.
-Miért pont vörös?
-Hogy?
-Semmi semmi, csak kicsit elbambultam.
-Micsodán?
-Lényegtelen.
-Hát jól van. Na és mi jót csináltok abban a művész suliban? Biztos rengeteget rajzoltok.
-Igen, még mindig.
-Pár munkádat elhozhatnád valamikor. Kíváncsi vagyok rájuk.
-Rendben. Majd egyszer. Veled mi a helyzet? Jól vagy?
-Én? Miért ne lennék jól? Hiszen látod! -Rám mosolyog, mutató ujjaival a felfelé kunkorodó szájához mutat.
-Ez nem jelent semmit. Ennél azért jobban ismerlek már.
-Igazán?
-Igazán.
-Nos, én meg vagyok, ezzel ne törődj.
A tekintetét elemelte rólam, a himbálózó lábait nézegeti, amint előre-hátra lóbálja őket. Már nem mosolyog.
-Attól még hogy nem vagyunk együt érdekelhet a dolog nem?
-Hhhm... -Kicsit mintha filózna ezen, majd hirtelen vágja rá:
-Nem!
-M-mi az hogy nem?
-Csak egyszerűen nem. Miért beszélnénk róla?
-Csak, csak, nem tudom. Kell ehhez ok?
-HHhm, nem de mindegy.
-Jó. És öm, ti amúgy már..
-Hm?
-Szexeltek?
-Ne legyél már ennyire szókimondó! -Kiabál rám és ad egy tockost.
-Aú, hát te kérdezted.
-Túl lényegretörően válaszoltál. Mellesleg ez nem tartozik rád.
-Szóval igen. Most mit vágsz ilyen fapofát.
-Na és aztán mi van? Jó vele! Ennyi.
-Jó jó én csak kérdeztem...

Belegondolni is rossz hogy egykor ő az enyém volt.- Liz.
-Hm?
-Ha, ha nem rontom el, akkor lehet hogy mégm ost is együtt lennénk?
-Meglehet.
-Sajnálom.
-Ezt egy bocsánatkéréssel nem lehet elintézni. Ha így lenne már rég letudtuk volna, és most nem itt ülnénk.
-Ühhüm.
-Akkor, megyünk?
-Jah.
Fölpattan a padról és útnak indul. Vékony, nagyon vékony. Olyan törékeny és apró.
-Jössz már?
-Jah persze!
-Tudod, megváltoztál.
-Igen?
-Igen.
-Nem, nem hiszem.
-Pedig de. Nem sokat, de azért látszik. Kicsit olyan más vagy.
-Ha te mondod. Na és, a jó irányba?
-Nem!
-Mi?
Lesúlytó pillantást vet rám, mintha a szemeivel körbemetszené a nyakamat és szép lassan lefejezne.
-Csak vicceltem nyugi. Egész normális vagy. Nálad hogy alakulnak a dolgok? Még mindig egyedül vagy?
-Hogy érted?
-A lakásban.
-Jah, igen. Ugyan ki akarna odaköltözni.
-Hm.
Abban a pillanatban úgy éreztem mintha megfordult volna a fejében.
-Ennyi idő alatt azért igazán összeszedhettél volna egy lakótársat. Ha már ott van az az üres szoba.
-Jó az olyan üresen.
Nekem tökéletes. Az a helyiség már csak egy kihült sírhely. Olyan sok emlék fűződik hozzá. De oda már csak az elveszettül bolyongó szellemek képesek beköltözni, ami nekem bőven elég. Ha éjszakánként hallom a sikoltásukat, a mormoló hangjukat, ahogy karmukkal a falat kaparják. Mindig visszatérnek a régi idők álomképei.- Nem adom másnak azt a szobát.
-Nem? Biztos? Pedig akad egy lány ismerősöm aki szerintem szívesen odaköltözne.
-Szó sem lehet róla!
-Mert?
-Csak egy valakinek tartogatom, ha csak jobb helyre nem költözök.
-Igazán? Szóval mégis akadt valaki?
-Mi?
-Tehát tetszik egy lány. Jobb esetben.
-Igen, így is mondhatjuk.
-Na és ki az?
-Nem egyértelmű?
-Nem, számomra nem.
-Pedig szerintem tudod.
-Na jó, hadd találgassak.
-Muszáj?
-Igen, muszáj!
-Hajrá... -Forgatom körbe szemeimet lemondóan. Tudom hogy tudja. Olyan magától értetődő.
-Talán...
-Talán?
-Talán a nap volt oly lágy és fényes hogy beleszerettél.
-Nemm!
-Akkor a felhők változatossága tetszett meg?
-Remek, szóval rémuszban beszél.. Nem talált.
-Nos akkor talán a csillagok parázslása dobogtatta meg a szíved?
-Ez sem nyert.
-Hhhm, mi lehet még.
-Talán a mindig hűvös szél keltette föl érdeklődésedet?
-A szél.. Szél? Hogy lehetne már a szél? Bár az illető is ugyan olyan rideg mint a télen süvítő szél.
-Miket nem mondasz! Akkor esetleg a sápadt hold az ki elrabolta szíved egyik felét?
-A felét. Sajnos az egészet...
-Tehát a hold volt.
-Közel jársz. Segítsek?
-Nem, nem kitalálom magam is!
-Ha így haladsz sosem fogsz rájönni..
-Nem-e?
-Dehogy!
-Meg fogod látni! Vörös mint a vér?
-Nem! Semmi esetre sem vörös!
-Mi? Az meg hogy lehet?
-Úgy hogy szőke!
-Szőke. Nem hiszek neked.
-Pedig jobban tennéd. Hová megyünk?
-A barátomhoz.
-A, mi? Miért?
-Talán baj?
-Nem, csak csak mégis!
-Miért?
-Ne játsz velem Liz! Tudod te nagyon jól hogy miről beszélek! -Ragadom meg karját és magamhoz rántom. Olyan közel van hozzám amennyire csak megengedhetem magamnak. A szemei semmit sem árulnak el. Teljesen nyugodt. A szíve nem ver hevesebben. Nem remeg meg. Valószínüleg már semmit sem érez.
-Nem. Mégsem változtál meg.
-Én mondtam...

***

-Szóval ha jól értem, oda akarsz költözni a volt pasidhoz!
-Nem, ezt egy szóval sem mondtam. Nem tartom jó ötletnek hogy egy lakásban éljek az exemmel, aki valószínüleg még mindig belém van zúgva.
-Akkor meg mi ez az egész? Egyáltaln miért van itt?
-Miért, talán baj?
-Igen, az!
-Miért zavar?
-Azért mert ez az én házam. Nem ismerem, és nem is akarom megismerni.
-Értem. Akkor elmegyünk.
-Liz.
-Hm?
-Visszajössz még ugye?
-Persze, elvégre itt lakom. Veled.
Csak ennyi szűrődött ki érthetően a szomszéd szobából. Aztán még tíz perc néma csönd. Beleborzongok ha arra gondolok mi történhetett ez alatt a tíz perc alatt.

Liz kilép az ajtón. Egy ideig csak néz rám bambán, aztán elmosolyodik mintha mi sem történt volna. Mintha semmiről gőzöm se lenne. Pedig nagyon jól tudja hogy mindent hallottam.
Sosem tudtam megfejteni. Sosem voltam képes felfogni őt, megérteni a cselekedetei lényegét.
Nem vagyok egy hú de nyálas fazon, nem is nagyon voltam szerelmes soha, tulajdonképpen nem jövök ki jól az emberekkel. Liz az egyetlen akihez erősebb szálak kötnek.
Néha olyan mint egy értelmetlen álom. Aminek nincsen se eleje, se vége. Csak úgy van, egyszer csak elhatározza magát aztán a semmiből csinál valami oltári katasztrófát. Valami elképzelhetetlent.
Talán tényleg így is van.