31. Rész - Vágyott ideál

Bryson

-Miért akarsz öngyilkos lenni?
-Annyi a fájdalom. Mindenütt ott van. Körülvesz minket, még most is. Csak úgy folytogat. -Ahogy ezeket mondta lehetett hallani remegős hangján hogy nehezére esik beszélni. Az arca csupa vörös, a szemeiből csak úgy düledeztek ki a könnyek.- Néha úgy érzem, hogy nem bírom tovább.
A vágyott ideál, aki annyira erősnek mutatja magát, miközben olyan törékeny. Akinek szőke hullámos fürtjei vannak és kék szemei. Akinek nem feltétlenül tökéletes a tetste, de számomra az ő alakja mégis maga a tökély megtestesülése. Aki mindig őszinte és kimondja a véleményét. Nem hittem volna hogy az ilyen konkrét dolgokat két különböző lány teljesen eltérően meg tudja valósítani.
Heaven és Liz a lehető legjobb barátok lettek. Legalább is Liz részéről. Hogy a másik lány mit gondol róla, arról gőzöm sincs, de minden bizonnyal kedveli őt. Heaven beszámolt arról hogy nem tudja mi történik körülötte. Ezt így furcsa megfogalmazni, ő magam se volt képes rá hogy tisztán elmagyarázza mire is céloz.
-Csak egyszerűen elrohan az idő melettem. És nem tudom hogy hova. Telik egyik nap a másik után és egyszer csak azt veszem észre hogy már vége is a hónapnak, majd egy fél évnek.
Nagyon csöndes, visszahúzódó alkat, mégis tud vicces is lenni. Ami azt illeti kicsit gonosz és általában olyan mint egy megsértett gyerek. De ez jópofa. Jól áll neki. A dacos tekintet, a felfújt arc, az összefont karok. Tényleg olyan mint egy 5 éves. Csak valahogy mégis érett.
A lány általában üveges tekintettel néz előre. Mintha valahol teljesen máshol járna. Az órákon is, néha jegyzetel, máskor elkéri valaki füzetét, de végül mindig 4-es 5-ösre írja meg a dolgozatait.

-Kicsit jobban is figyelhetnél rá!
-Hm?
-Heaven-re.
-Hogy érted?
-Nem egyértelmű?
-Nem hiszem hogy különösebben segítenem kéne neki.
-Pedig kéne!
-Miért aggódsz úgy érte? Az ő problémája, neki kell talpra állni és megoldani. Ilyen az élet. Van pár pofáncsapás, de túl kell élni.
-A lakótársa vagy, hogy lehetsz ilyen?
-Mégis milyen? Azt hiszed ápolgatásra szorul?
-Csak egy kis segítség kell neki, meg kell adni a kezdőlöketet.
-Az már rég megtörtént. A többi már rajta múlik. Nem lehetsz mindig a sarkában, nem dönthetsz mindig helyette, elvégre ez az ő élete.
-Nem mondtam hogy ezt tervezem.
-Mellesleg neked véletlenül nincs ott Liz?
Elmosolyodom.- Liz, igen, de most nem ő a téma.
-Pedig jobb lenne ha inkább vele foglalkoznál, neki legalább annyi problémája van mint Heavennek, sőt! Elvégre ő a barátnőd. A szöszit hagyd csak. Szerintem mindenki jobban jár így.
-Ez még változhat. Lizzel nem mennek mostanában olyan jól a dolgok.
-Hogy-hogy?
-Áh semmi, egyáltalán miért mondom el ezeket neked?!
-Ne tőlem kérdezd!
-Mindegy, a lényeg az hogy kissé sok vele a balhé, és a nyűg.
Komor tekintettel néz felém, kissé megilyedek. Lehet hogy nem neki kéne beszámolnom az ilyesmikről, elvégre ő az a csávó akitől "lenyúltam" a jelenlegi barátnőmet. Bár azt hiszem minden oka meg volt arra hogy engem válasszon helyette...
-Ez még nem ad okot arra hogy így beszélj róla. Plussz, egészen megkedveltem az új lakótársamat. Haa érted... Ráadásul csinos is, szőke. Kissé pesszimista dehát én is az vagyok.
-Te sokat változtál Bruce. Szerintem mára egészen normális fazon lett belőled. ahhoz képest amilyen régen voltál!
Nem nagyon tudom megállni hogy ne kezdjek el kiabálni, lassan az idegeimre megy a gyerek. De mégis min kéne kiakadnom? Heaven miatt veszekednénk? Egy kissé félreérthető lenne, és nem is igazán tudom hogy min kaptam fel a vizet. Csak egyszerűen ha arra gondolok hogy ő és Bruce... Kiráz a hideg!
-Azt hiszem igazad van. -Vigyorogja el magát.- Elvégre ő is megkedvelt engem, akkor csak nem lehetek olyan rossz ember. Legutóbb megkapta az első csókját. Nem hittem volna hogy még ilyen.. szűzies.
-Ezzel mégis mit akarsz elérni? -Ideges tekintettel nézek rá, ltszólag élvezi a helyzetet. Manipulálni próbál, de az istenért! Nem adom meg neki azt az örömöt.
-Csak kíváncsi vagyok hogy mi lapul odabent. -Mutatóujjával belepöcköl a homlokomba. Idegesítő hogy egy fejjel magasabb nálam, és föl kell néznem rá.
-Azt hiszem hogy inkább megyek mielőtt még agyonverlek!
-Minden bizonnyal.
Szarkazmus.
Ahogy kinyitom az ajtót épp Heaven arcát pillantom meg. Fejhallgató van rajta, ahogy lassan rámtekint a szemei megcsillannak. Meglepett pillantást vet rám, az ajkai lebiggyennek, elpirul.
-Szia.
-Hello.
-Nem láttalak ma az iskolában. Minden rendben?
-Ö, elmész?
Pár pillanat néma csend. Olyan mintha megagyott volna a levegő.
-N-nem! Még nem! Csak megéreztem hogy közeledsz! És lááám igazam volt!
Elmosolyogja magát. Elég vidámnak tűnik, az arca kipirosodott. Egy kék ruhát visel, vékony anyagú, és ujjatlan. Kint van a karja és a mellkasa is.
-Nem fáztál?
-Nem, egész jó idő van. Mintha május lenne. -Lerakja a cucciait a kanapéra és körbenéz.- Bruce itthon van?
Itthon. ez a szó valamiért olyan lehangolóan és olyan bántóan hangzott. Nem tudom mi ütött belém. Végre sikerült beilleszkednie. Mostanában sokkal vidámabbnak tűnik. Talán tényleg hagynom kéne. Elvégre, a legutóbbi kifakadása óta is eltelt már egy pár hét. Lassan itt van a hónap vége.
-Igen, a szobájában.
Az arca kivirul, és amint kimondtam az 'igen'-t elindult megkeresni. Átölelte a fiút. Annyival alacsonyabb nála, fejét pont a srác mellkasára tudja helyezni. ahogy egymáshoz simultak úgyé reztem mindennek vége. Többé már nem kell neki a segítségem.
-Azt hiszem, hogy én akkor mégis megyek.
-Mi? Miért? Most értem haza, maradj még.
Haza... Hát persze.
-Nem most már tényleg mennem kell. Még Lizzel is beszélnem kell. Biztos hiányol.
-Ó, értem. -A száját lebiggyesztette, az arcáról eltűnt a vidámság.
Amikor elmentem onnan csak arra tudtam gondolni hogy mi fog történni ezek után. Hogy mihez fogok kezdeni. Szépen visszatérek az eddigi életemhez. Haza megyek, Liz is biztos ott van. Igen. Haza megyek és találkozom vele. Megiszunk egy forró csokit, estére úgy is lehűl a levegő addigra már biztosan fázni fogunk, kiülünk a tetőre és elnézegetjük a csillagokat aztán majd megint csinál valami őrültséget, és megitn megnevettet. Elfeledteti velem ezt az egészet, és ismét úgy érezhetem hogy ő kell nekem. Hogy ő az akivel együtt akarok lenni minden áldott nap. Mint azon a nyáron amikor találkoztunk és mikor összejöttünk. Aztán lefekszem vele.

***

Az ágyamon találtam. Lezárt pillákkal feküdt és aludt. Végigsimítottam ujjaimmal az arcán, amire kinyitotta a szemeit. Varázslatos kék szemek voltak azok. Gyönyörűek. Valamiért csipkerózsika jutott róla az eszembe.
Utáltam az érzést, hogy nem vagyok képes annyira szeretni őt, mint ő engem.
-Azt hiszem hogy ennyi volt.
-Hhhhh.. Szia. -A szája mosolyra kanyarul, megdörzsöli álmos szemeit és elterpeszkedik.- Hol voltál?
-Bruce-nál.
-H? Mi történt, hogy hirtelen ilyen puszipajtások lettetek? Leülök, ő átkarol kezeit összekulcsolja a mellemen. Olyan közel van hozzám amennyire csak lehetséges. Érzem leheletét a nyakamon, és a fülembe súgott szavai kéjesen hívogatnak, bár nem mond semmi különöset.
Nem tudom hogy mit akar tőlem. Olyan kifürkészhetetlen. Talán Heaven ennyiből jobb. Hogy róla mindig tudom mit gondol, elmondja, látszik rajta, tisztában vagyok a helyzettel. De Liz más. Liz elfojt mindent. Nem mondja el a dolgokat, úgy kell kihúzni belőle. Végül is, ilyen szempontból nagyon is aranyos.
...és már megint összehasonlítom őket.

Vége van.

-Mi?!
-Ennyi.
-H-hogy érted ezt?
-Nem érzem úgy hogy szeretnélek.
-Az előbb feküdtél le velem te tuskó!
A szemei megtelnek könnyekkel.
-És nem érzek smemit! Érted?! Semmit!
-Ezt meg mégis hogy értsem?
-Gyönyörű vagy Liz. És így természetesen mégszebb mint sminkkel és vörös hajjal. De ez nem megy.
-Ne mondd ezt nekem! Nem mondhatod ezt!
-Pedig ez van.
-Nem!
-Liz, egyszeráen nem vagyok képes szeretni téged, érted?! Nem tudlak szeretni!
A szemeibe könnyek szöknek, azt hiszem most nagyon megbántottam. Talán úlzásba vittem, nem kellett volna kiabálnom vele.
-Hogy mi? -Összerogyik, bőgni kezd.
-Csak nem bírom. Ennyi az egész. Nem tudom mikor tűnsz el, mikor jelensz meg megint, és hogy ez mit jelent, hogy szeretsz-e még egyáltalán, hogy kivel vagy éppen, ez így nem megy.
-De ez mit sem számít. Nem számít, hiszen tem ondtad. Az előbb hogy nem érzel semmit! Az égvilágon semmit!!!

Anyám nyit be az ajton, meglepődött arccal. Kihessegetem gyorsan. Értetlenkedve tűnik el az ajtó mögött.

-Így van. Fogadd el. Szakítok veled. -Talán a lehető legkegyetlenebb módon...
A szájába harap. Érzem hogy ebből baj lesz.
-Sajnálom. Nem leszek ilyen! Nem tűnök el. Nem leszek olyan rossz kedvű!
-Nem, ez így nem megy. Hiába kérsz bocsánatot.
Elneveti magát. A szemeiből csak úgy potyognak a könnyek, és mégis mosolyog. Még sosem láttam ilyennek.
-Értem. Hát, ezz, meglepő!

Letörölte a könnyeit, összepakolt és elment. Nem köszönt, csak gyorsan lelépett. És ahogy ez megtörtént, valami eltűnt. Nem mondanám hogy megbánás volt az amit akkor éreztem, inkább olyan furcsa érzés volt, valami olyan amit még nem éreztem. Csalódott voltam és döbbent. Hogy ilyen gyorsan vége lett, és hogy ilyen hamar megadta magát. Hogy nem lett ebből is egy hatalmas veszekedés. Rosszul éreztem magam, és valahogy az a tudat kerített hatalmába, hogy örülnék ha meg sem történt volna. Hogy folytatódhatott volna, és majd minden helyre áll. De ennek így lett vége. Talán soha többet nem látom viszont. Végül mégiscsak megbántam a dolgot...

***

Másnap nem történt semmi. Liz nem tűnt el. Inkább csak szokatlan volt a közelében lenni. Aztán délután még átjött hozzám és ennyi. El akarta vinni az ott felejtett cuccait, de végül mégsem ment el.

-Szóval, most mi van?
-Bocsáss meg.
-Nincs miért megbocsájtanom. szakítottál velem, ennyi.
-Igen, de azt hiszem tévedtem.
Beleharapott az alsó ajkába. Kérdőn nézett rám, és kissé zaklatottan.
-Na jó. Nem értem. Most, újra össze akarsz velem jönni?
A kezében remegett a cigi. -Miért sírsz?
-Tegnap szakítottál. Még egy nap sem telt el, és azt mondod nekem hogy megbántad?

Eleinte még nagyon higgadtnak tűnt, de ez az utóbbi pár pillanat rendesen felzaklatta.
-Most, én vagyok az idióta? Viccelsz velem? Hogy ne sírnék? Te teljesen idiótának nézel engem.
-Nem, nem nézlek annak!
-Már hogy ne?! Mire volt jó a tegnap? Tudod mennyire megbántottál? Azért feküdtél le velem hogy megtudd, szeretsz-e még. És ez még haggyán, de kiderült hogy nem. Aztán most meg azzal jössz hogy mégis? Undorító ember vagy! -Felpofozott. A szemei vörösek voltak, a kezéből kihullok a cigaretta és átölelt.

Talán erre mondják azt hogy játékszer, és hogy kihasználom őt. De úgy tűnik igaz, hogy miután elveszítettük, csak az után döbbenünk rá hogy szerettük azt a valamit, és valójában meg sem érdemeltük ennek az érzelemnek a viszonzását.