Felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna, |
Szerkesztőről
Nos, lehet hogy már páran ismernek régebbről. Alice álnéven írkáltam a mindenkilapja host-on. Most úgy döntöttem jöhet a gportal!
Nem vagyok valami különleges, csak egy átlagos ember, némi fantáziával és egy többnyire egészséges önbizalommal.
Külsőségek...
rocker; 16; sovány; sápadt bőr; magas; corset; festő; szemüveg; barna haj/szem; bakancs;
Ha érdekelnek a továbbiak látogass el a blogomra!
| |
gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot! |
Ide kerülnek a cserék. Meghívásra általában beleegyezem. 80% hogy kikerülsz. na jó legyen 86%. :")
Elenor; Ikina; Abbey; Nanami & Miyoko; Sage; Rolika; error;error; error; error;error; error; error;
Akármi is történik próbálj meg erős maradni, kitartani és túlélni. Nehéz, de muszáj...
| |
Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt; |
Szereplők
Leia
Emet
Bruce
Liz
Annie
Harold
Heaven
Dan
Evelin
Bryson
(Adrian)
Ha-neul(Hane)
Choe
Emil
| |
alvadt vértóba fúl immár a nap korongja... |
| |
|
|
|
Némán(haldokolva)2014.03.31. 18:09, Shoe
33. Rész
33. Rész - Némán(haldokolva)
Heaven
Telán ha nem ismerem meg, sosem történik ez. Ha nem találkozom vele, nem lennék ilyen bizonytalan.
A penge vörös csíkban hagy nyomot a karomon. Ez már a 3. vágás, amitől megkönnyebbülök. Ahogy lassan végighúzom a csuklóm alatt pár centire, szúró érzéssel tör ki minden, minden elfojtott gondolat, minden nyomasztó érzelem, amit nem tudok felfogni, nem tudok elfogadni.
A vérem rubinpiros gömbökként buggyan ki itt-ott a vágás mentén. Csak meredek a karomra, a kép lassacskán csaknem összefolyik, majd ujjammal hozzáérek az egyik kis gömbhöz, és elkenem.
-Ha meg akarod ölni magad -Bruce nyit be a szobába.
-Nem akarom megölni magam...
A válasz talán hátborzongatóan egyszerűen hangzik.
Leül mellém és megpuszilja a homlokomat. A szája forró a homlokomhoz képest. Eltávolodik tőlem, hosszasan néz. Kicsit mintha közelebb akarna hajolni de visszahúzódik. Elővesz egy papírzsebkendőt és a csuklómra szorítja. Átitatódik vörös váladékkal. Látom hogy föl akar tápászkodni és kimenni az ajtón, a kezével megtámaszkodik és indulni készül. Óvatosan hozzáérek ökölbeszorított ujjaimmal. Megtorrpan.
Az éjszakán Bruce ágyában töltöttem. Feldúltan, dühösen, zaklatottan. Próbáltam megérteni magamat, hogy mit miért teszek, de semmire sem jutottam. Csak egyre idegesebbé váltam.
A fiú visszaült, egy darabig csak meredtünkegymás szemébe, majd közelebb kúsztam hozzá, ő hozzámhajolt és megcsókolt. Tudta hogy ezt akarom. Tudta hogy valakire vágyom, hogy kell valaki, aki segít átvészelni mindent. Csupán ezért tette. Egy csekély vigaszként. Talán ha nem lennék ilyen kétségbeesett és gyenge most nem itt tartanánk. Most nem szánna ennyire és nem tenne olyat amit amúgy nem akarna. Vagy épp az ellenkezője történne, talán képes lenne tényleg szeretni? Tényleg tetszenék neki ha úgy adódnának a dolgok?
A fejemben egyre csak ezek a gondolatok törtek maguknak utat.
Ahogy megcsókolt, ahogy ujjai végigkandikáltak a csupasz karomon, majd fölkúsztak a vállamra, egyre inkább összeszorult a szívem. Úgy éreztem hogy valami erős sötétség keletkezik a tüdőmben, ami feketelyukként szippantja be a lelkemet.
Mégis vágytam, vágytam hogy szeressenek, hogy kelljek valakinek. Vagy is inkább egy bizonyos embernek, és ha az a valaki pont nincs kéznél, akkor más is megteszi.
Azt hiszem ezekkel áltattam magam, de nem jutottam sokra. Mintha csak játszani akarnék a sráccal, elhúztam előtte a mézesmadzagot.
Kezemmel a nyakába kapaszkodtam és visszacsókoltam, s hogy ne lássa a szemeimben az aggodalmat és a bizonytalanságot lehúnytam azokat.
Csak elmosolyodtam. Kedvesen, lágyan és fájdalmasan.
Majd megálljt parancsolva az ujjaimat mellkasára helyeztem és kissé eltoltam magamtól.
Abbamaradt a csók, és azzal együtt minden más is.
-Sajnálom Bruce, ez nem fog menni.
Lemondóan nézett rám, a tekintetében mégis volt valami megértés.
-Bryson kell igaz?
Nem szóltam semmit, csak émán bólintottam.
Sóhajtott egy aprót és eltávolodott tőlem, valamiért úgy éreztem mintha hirtelen undorodna, mintha egyszer csak, amint kimondta a nevet és rábólintottam minden rmeénye szertefoszlott volna.
Bruce régen Lizt szerette. Bryson jelenlegi barátnőjét. Nyilván úgy érezhette hogy a fiú mindent elvesz tőle, bár én valószínűleg nem jelentenék neki sokat. A szíve mélyén biztos hogy még mindig..
-Bruce.
-Hm? -Csak félvárról hátranézett, a fejét félrebiccentette, úgy tűnt most nem nagyon érdekli semmi amit mondani akarok. Olyan nemtörődömnek tűnt, de láttam rajta hogy belül elég megértő. Még ha nem is mutatja ki. Talán ő az egyetlen eber akire nem tudok haragudni a bunkóságaiért.
-Te még mindig, szerelmes vagy Lizbe?
Nem szólt semmit, mintha nem akarná tudomásul venni a kérdésemet. Csak elterült az ágyon és a szőnyeget birizgálta.
-Remélem, hogy nem...
***
Egy koreai lány járt itt. Gyorsan el is ment, csak a hangját hallottam, és egyszer megdörzsöltem csipás szemeimet, hogy lássam ki a háborgatóm, de nem láttam belőle sokat.
Elsős lehetett a mellettünk lévő iskolában. Legalább is Bruce elmondása szerint. Ott ahova ő is jár.
Valamiért ezen agyaltam Ms. Scattergood előadását hallgatva.
Az órák után Brysonnal bentmaradtunk az iskolában, kicsit dumáltunk, jól éreztem magam. Nem csináltunk semmi érdekeset csak beszélgettünk és nevettünk. Szeretem amikor ilyen könnyedén fel tud vidítani. agyon közel ültünk egymáshoz, amit nem is vettem észre, természetesnek tűnt. Aztán csak később, mikor egyszer csak a combomra tette a kezét akor tűnt fel. Lehet hogy neki talán nem is, talán csak egy egyszerű mozdulat volt, semmi komoly, vagy nem is tudom. Nem szoktam hozzá az ilyenekhez.
ztán minden elhallgatott. Egyszer csak megcsókolt.
Mérhetetlen boldogság, és bizalmatlanság kerített magába. Furcsa érzés volt. De talán nem is a csók, hanem az azt megelőző szituáció volt olyan kellemes és jó, olyan izgató és egyszerre ilyesztő. A néma csend, az értetlen pillantások, a hosszan rámszegeződő tekintet, a göndör, barna fürtjeinek kunkorodása, a cigaretta és a rágó friss illatának keveréke. És az azt követő ledöbbenés, amikor ajkai a számhoz értek és nyelve átsiklott az enyémhez.
Megszeppenve pillantottám rá amikor véget ért a varázslatos pilanat, azonban még mindig a varázsa alatt álltam. Csak mosolygott rám, majd én is elmosolyodtam.
Aztán elment. Csak csörrent a telefontja, megnézte az üzenetet, kissé morcosan és szomorú tekintettel elnézést kért, fölállt a székből és kilépett a tanterem ajtaján.
Liz volt az aki az üzenetet írta.
-Persze, menj csak!
Lassan elballagott a folyosón.
Egy darabig vártam, csak bámultam magam elé, a padon heverő mozdulatlan kezeimre, a szemeimbe könnyek szöktek. Az előbb még minden olyan szép és boldog volt, minden olyan tökéletesnek tűnt, és hirtelen hogy szertefoszlott a vidámságom, beborult az ég is, elszálltak a madarak, már nem hallottam semmit csak a nagy zsibongás ricsaját ami a fülemben zúgott. Hirtelen úgy éreztem mintha az gész iskolában lekapcsolták volna a világítást. Hüvejkujjamat megmozdítottam, körmömmel kissé megnyomtam am utatóujjamat, majd ezt többszöri s megismétetlem, szép lassan a kezeim egymás marcangolásába kezdtek, és legszívesebben lehántottam volna a bőrt róluk. Meglátszottak a karmaim nyomai, amiket mélyen belefájtam a tenyerembe. Vöröslő foltot hagytak maguk után, amik lassan, nagyon lassan halványulni kezdtek.
-A rohadt életbe! -Ökölbe szorított kezemmel ráütöttem a padra. Az egész testemet mintha áramütés érte volna. Az ujjaim megfeszültek, mintha kiakasztottam volna őket, látszott a kézfejemen kidomboruló csontok huzala, az ujjaim ropogása hangos dobolásként, recsegésként visszhangoztak a fülemben. Ideges voltam. Sírtam.
Hirtelen átfutott az agyamon, hogy talán csak belecsöppentem valami furcsa világba, mint Alíz, és mindez nem valós, csupán a fejemben létezik.
A poharam már félig kiürült, fájó fejjel ballagok tovább, kezemben szorongatva az italt, amit pár pilanattal később egy húzásra lehörpintek.
A csuklómból csordogál a vér, apró pöttyökben csöpög a földre, ezúttal talán túl mélyre vágtam a sebet. Nem érzem különösebb fontosságát hogy bekössem, vagy ellássam, egyáltalán nem is érzem hogy fájna, csak valami enyhe fáradtságot, azt hogy egyre nehezebbek a lépések. A szer megtette a hatását. Már a tekintetem is ködös, a színek összefolynak, lassan az egész kép is, az utolsó amit látok az a csodálkozó Bruce arca.
Álmosan nyitom ki leragadt szemeimet, egy padn fekszek, hűvös van, de alig érzem, csak amikor hozzáérek átfagyott kezeimhez, akkor döbbenek rá hogy talán minuszok is lehetnek, és lenge öltözékem nem véd semmit. A fejem két combon pihen, ismét Bruce arca jelenik meg előttem. Lassan kijózanodott állapotban, de mégis féligmeddig részegen tápászkodok fel róla. A dzsekijét a vállamra teszi, jól esik a meleg.
-Köszi.
Hirtelen rosszul lét fog el. Jobbradőlök, csaknem le a padról, és elhányom magam. A szemeim duzzadtak, a hajam csupa hányás lett, és a szám is bűzölöghet. A torkomat kaparja agyomorsav. Nagyot nyelek. Még számról hosszan csurog le a vörösre festett pad fájára a nyálam. Megtörlöm a számat és visszadőlök hátra. Forog körülöttem a világ, egyre élénkebbnek tűnnek a színek, és lenyugszom. Csak mosolygok, majdhogynem nevetek ahogy ránézek mellettem ülőre, aki bágyadtan mered rám.
-Sajnálom, hogy rám kell vigyáznod. Menj csak, én el leszek itt! Sőt, mindjárt megyek én is! -Próbálok fölállni, megkapaszkodom a vállában, és egy darabig sikerül egyenesen megállnom, ugyan kicsit dölöngélek de az nem számít. Azonban amint megteszem az első lépést úgy húz maga felé a föld mintha mágneses lenne, és én a déi, ő pedig az északi pólus.
A fiú még idejében elkap, így nem nyalom fel a talajt.
-Vettél be valamit, Heaven?
-Ezt, meg hogy érted? -Kérdezem szinte kiabálva. Hallom a hangomon hogy túl élénk, de nem tudok halkabban beszélni.
-Gyógyszert, vagy valami tablettált.
-Őőő.... -Hosszas elmélekdés után arra a határozatra jutok hogy nem kéne beszámolni neki róla.- Nem!
-Ne kiabálj, hallom, itt vagyok melletted.
-Ó, én nem, nem kiabálok!
-De, igen.
Ezúttal nagyobb önbizalommal és lelkesedéssel fölállok és elindulok valamerre a sötét éjszakában. A fejemben utattörnek a gondolatok, minden amit el akartam felejteni és egyre élénkebben járok, a lábaimat magasra emelve ballagok a fűben, néha el-el botolva. A fiú utánam szalad.
-Talán csak egy kicsit, egy kicsi valamit cseppentettem a nyelvemre.
-Hogy mi?
-Jobban mondva nem én, hanem az a gyanús fazon a narancssárga pólójában, aztán ledugta a nyelvét a torkomon, szóval sokminden keveredhetett ott.
-Jézusom...
-És, és meg azt is mondta a haverja hogy szívesen letaperolna, de nem teszi mert rossz néven veném, és másnak se biztos hogy tetszene. -Elnevetem magam.- Pedig, heh így fogalmazott "pedig van rajtad mit markolni, jó formás segged van, és kerek melleid!". Hát nem röhejes?
-De, az...
Hazaballagtunk, és befeküdtem az ágyba. Egy koreai lány járt itt. Gyorsan el is ment, csak a hangját hallottam, és egyszer megdörzsöltem csipás szemeimet, hogy lássam ki a háborgatóm, de nem láttam belőle sokat. Elsős lehetett a mellettünk lévő iskolában. Legalább is Bruce elmondása szerint. Ott ahova ő is jár.
A némaság fáj. Az hogy csöndben maradsz, és belenyugodsz a semmit tevés lehetőségébe, hogy várod a nem létező megmentődet, egy idő után megfoszt minden szépségtől, az élet örömeitől. Nem lesz már más, csak a zuhanás, a migrénnel járó dallamnak tűnő zsibojgás a füledben, a megrokkant lelked, ami nem lesz többé befogadó képes. A szó nélküli szenvedés, az hogy magadban keservesen sínylődsz egy olyan börtönben, ahol nincsen se ablak, se rácsok, csak a nagy fekete kőfalak, és a nyirkos hideg padló, az elmédben, ahol nem véd meg senki és semmi a legnagyobb fenyegetéstől: saját magadtól, gyötrő. Az hogy csak tűröd- és tűröd hogy mások úgy bánjanak veled mint a szeméttel és eltiporjanak, hogy úgy érzed itt a világ vége, és hogy minden egy szempillantás alatt eltűnt, felégett a kudarc és a gyűlölet lángjai között, hogy nap mint nap lejátszódik a fejedben a halál édes gondolata... Az érzés egy idő után felemészt, és ebből senki nem fog tudni kihúzni, csak és egyedül te magad. Csak te leszel az aki a proba tiporhatod a lelked, aki bemocskolhatod azt ami vagy, aki tönkreteheted az életed, és elfogadhatod hogy ez így vannak, ennek így kell lennie, és te vagy az is, aki ezen változttathat. Csak te, senki más.
| |
|
|
|
Egy új szerepjáték veszi hamarosan kezdetét, melynek Ikina a vezetője. Egy fantasztikus új történet, egy különleges mesevilágba vezet be minket. Olvasd vagy vegyél részt benne te is!
Én már jelentkeztem, katt a képre ha belevágnál egy új kalandba!
| |
|
2014.03.31. 18:09
2014.03.29. 10:26
2014.03.15. 15:02
| |
|
Cím: A világ a Te szemeddel
Host: GPortal.hu
Link: http://world-in-youreyes.mlap.hu/
Téma: Történet
Ajánlott: 13-16 év
Szerkesztő: Shoe
Nyitás: 2013. 11. 1.
Szünet: Lesz valamikor... gondolom...
Zárás: Nem valószínű
Design: aranymeli.gp.hu (átszerkesztett változat)
A menüfejlécek szövege részlet A romlás virágai c. kötet, BAUDELAIRE. Charles verseiből.
Köszönet a fényképekért a weheartitnek és a tumblr.com-nak.
weheartit.com
tumblr.com
A történet teljes mértékben kitaláció, a gondolataim megjelenése, kérlek ne használd fel, ne tüntesd fel a sajátodként!
| |
|
Nézd őket, lelkem; oly ijesztő, bús csapat!
Mint furcsa bábok, a mosolyt ajkadra lopják.
Holdkórosak gyanánt járnak s mélázva dobják
nem tudni, hogy hová, vak pillantásukat.
(részlet: BAUDELAIRE. Charles)
| |
|
|
Hűűű de jóóóóóóó vooooolt!!!:0 Te jó ég, hogy én mennyire megkedveltem ezt a karaktert! Annyira átérezhető és szánalomra méltó, nagyon tetszett, részletesen megfogalmaztad amit kellett!!:)) :0