14. RÉSZ - Hétfő reggel

13. Rész - Pipacsvörös

Leia

A szememet csípik a könnyek. Mi történik velem?
-Előlem menekülsz?
Szipogok párat, próbálok válaszolni de nem megy.
Bólintok egyet. A szívem hatalmasat dobban. Nem bírom tovább.
Ed leereszti a kezét, tovább indulnék de megragadja a csuklómat és maga felé fordít. A karom megrándul, fáj ahogy megszorított. Másik keze a vállamhoz siklik, ujjai beleményednek a bőrömbe.
-Nézz rám! Leia nézz rám! Nem hiszek neked! Mi bajod van? Ez nem te vagy, mi történt?! Azonnal mondd el!
A hangja érdes, felerősödik. Megriaszt.
Továbbra sem nézek a szemébe. Nem tudok megszólalni. Nem tehetek semmit.
-Szóval nem mondod el? Ha nem szólalsz meg itt hagylak! Nyögd már ki végre hogy mi bajod! Ha nem mondasz el semmit nem tudok neked segíteni.
Sírni kezdek, a szemeimből kiáradnak a könynek. Próbálok hangtalan maradni. Szeretnék hozzá bújni, szeretném ha átölelne és azt mondaná semmi baj, majd jobb lesz, idővel minden enyhülni fog, de nem tudom megtenni. Olyan közel van és mégsem vagyok képes rá. Nem tudom megérinteni. A kezeimet ökölbe szorítom. Meg akarom érinteni a bőrét, érezni akarom a szeretetét, a megértését, de nem megy. Visszafolytom minden érzésemet. Próbálom a lehető legtávolabb taszítani magamtól.
-Szólalj már meg! Érthetetlen vagy. Sosem mondasz semmit csak mosolyogsz és mindent egy álarc mögé rejtesz. A legjobb barátod vagyok. Az egyetlen! Végeztem veled! Maradj csak meg a saját kis világodban!
Ed ujjai elgyengülnek, hamarosan már csak a kihült helyét érzem érintésének, nyoma sincs már annak hogy megszorította a csuklómat. Egyre távolabb és távolabb kerül tőlem.
A kezem elemelkedik de visszafogom magam. Veszek egy mély levegőt és megfordulok. Célom ismét a ház ahol élek. Letörlöm könnyeimet és újra a földre szegezem tekintetemet. A pilláim még nedvesek. Tovább potyognak a vízgolyók, vesztüket a rögös aszfalt szilárdján találják.
Már nem érdekel. Végül is nem számít hogy látnak. Egyre nehezebbnek és nehezebbnek érzem a lábaimat. Mintha több kilós sőlyt cipelnék a bokámon és a melkasomban...
Hirtelen két erős kar fonódik körbe rajtam. Mentosz illatot érzek. Egy kedves ismerős szuszogását hallom.
Megszeppenek.
-Ed?
A srác arcát a vállamba temeti, valamit mormol, nem tudom kivenni a szavait tisztán.
-Nem igazán értem amit mondasz.
-Leszel a barátnőm?
-Vörös.
-Hogy?
-Most hirtelen minden olyan, pipacsvörös...

***

12. Rész - Egy nap

Leia

Talán, talán én sosem leszek elég bátor ahhoz hogy ellenálljak. Hogy szembeszálljak.
Ezek a gondolatok sodródnak jó messzire a fejem tengernyi zuhatagán ahogy hozzácsapódok a falhoz. Beverem a fejem, fáj, rettenetesen fáj. A szívem csak úgy zakatol, a tüdőm, nem tud betelni a levegővel, egyre szaporább lélegzetvételekre van szükségem. Nem tudom ép ésszel felfogni hogy miért csinálják ezt. Miért nyomnak el. Miért bánnak velem így az emberek. Mintha csak egy darab szemét lennék. Habár, valószínüleg ez így is van. Megszorítom ujjaimmal a fejem búbját, ott ahol fáj, próbálok nem foglalkozni vele, arra gondolni hogy nyugalom, mindjárt vége, ha haza érsz jobb lesz, akkor már semmi sem történhet. Ezekkel a szavakkal nyugtatgatom magam, de tudom hogy sosem lesz vége.
A lány aki ellökött most közelebb lép hozzám, kezét hangosan a falhoz csapja, pontosan a fejem mellé, alig pár centire van egymástól az arcunk, próbálok lassabban lélegezni, lassan elhallgatni, megfulladni, majd szépen lassan eltűnni. Nem megy. Sosem fogok felszívódni.
Fanni bele kap a hajamba és megszorítja azt, úgy érzem csaknem kitépi a hajhagymáimat.
-Kérsz még? Ennyi nem elég?
Nem szólalok meg, egy árva hang sem jön ki a számon.
Nem értem. biztosan velem van a baj. Az emberek csak úgy nem szokták bánnai a másikat? Vagy, mégis? Elvégre én nem csináltam semmi rosszat. Nem tettem ellenük semmit. Legalább is nem tudom róla. Tehát ha bántottam is őket valamivel az nem volt szándékos. Bár ők ezt nem tudhatják.
-Mi van, csak nem elvitte a cica a nyelvedet?
-Hirtelen hogy megkukult.
Tisztáznom kellene ezt az egészet. Talán, talán ha most rákérdezek akkor minden helyre áll. Igen, biztosan így van ez az egész. Elvégre Fannival nem is nagyon beszélgettünk ez alatt a 8 év alatt. Pedig osztálytársak vagyunk, de eddig tulajdonképpen semmilyen kapcsolatot nem létesítettünk. Megszoktam már hogy az iskolában én vagyok a leggyengébb, a legelnyomottam, de ilyen még nem igen történt.
-Hogy lehet valaki ennyire kis nyápic. Ilyen hihetetlenül idegesítően gyenge és érzéketlen. Miért nem jössz már végre rá?! Ellenem nem tehetsz semmit!
-Mi,miért csinálod ezt? -Mély levegőt veszek, próbálok nem remegni, próbálom elfojtani a félelmet- Megbántottalak valamivel? Ha erről van szó én
-Hogy mi? Te nem vagy észnél! Ezt most te sem gondolod komolyan ugye?! Nem bántottál meg semmivel! Egyszerűen csak. Jó lenne ha végre lekoppannál Edről.
-Ed? De hát, ő az én legjobb barátom.
-Legjobb barát mi? Hát persze! Azt mondtam hagyd őt békén, és ha jót akarsz magadnak akkor így is teszel.
Azzal elment.
Szóval nem történt semmi amivel ártottam neki. Akkor miért történik ez?
Ed, Ed az egyetlen ember akivel jóban vagyok,.. és aki kedves velem.
Nyolcadikos vagyok, és nem, nem mondanám hogy annyira odáig vagyok az iskoláért. vagy is hát, a sulival nem is lenn úgy semmi gond, csak az oda járó emberek. Nem nagyon jövök ki az osztálytársaimmal, és tulajdonképpen senkivel sem. Ed és én már nagyon rég óta össze vagyunk nőve. Tulajdonképpen ő az aki segít nekem átvészelni ezt az egészet. Ő megért. Többnyire.
Már csak ez az év van hátra. Jobban mondva hamarosan már csak a második félév.
Talán ha bekerülök a művészeti iskolába minden megváltozik. Ennek így kell lennie. Az előkészítőn végül is egész rendesek velem az emberek. Az egy teljesen más közösség. Ott otthon érzem magam. Nem olyan mint az igazi családom, de valahogy úgy érzem hogy valamiben mégis jobb. Nem tudom miben. Biztos vagyok benne hogy be fogok kerülni. Be kell kerülnöm. Máshol nem tudnék elhelyezkedni. máshol nem érezném jól magam. Ráadásul, lehetne ennél rosszabb? Igen, biztosan így van, biztos hogy lehet, nem tudom hogy most mit sajnáltatom magam.
Az arcomat összehúzzák az izmok, elzsibbadok. A szemeimben szúrós érzés fanyalog. A nyelvemnek borzasztó íze van. Összeszorítom a fogaimat. Vér, halvoányan de érzek egy kis sót a számban. Elharaptam a nyelvem. A kezemet az arcomhoz emelem. Miért történik ez? Miért van ez így? Mi értelme van ennek. Remegni kezdek. Ujjaim megragadják az arcom mellett lévő tenyér alatti csuklót. Lejjebb eresztem karjaimat. Nem tudom abbahagyni a remegést. A szemeim összeszorulnak, a lélegzetem megáll. Próbálok nem sírni.
Nem akarok sírni. Semmi értelme sírni. Egyáltalán miért sírnék? Hiszen nem történt semmi. Semmi sem történt. Az ég világon semmi. Nem bántott senki. Az elhangzott szavak mind lényegtelenek a jövőmet illetően. Egy idő után úgy is el kell válnom Ed-től, ha tetszik ha nem. Előbb vagy utóbb de úgy sem tarthat örökké. Hiszen nem is ismerem igazán. Ahogy ő sem ismer engem. Akkor miért fáj ennyire ez az egész? Miért sírok, már megint?

***

11. Rész - Szép vagy, szép vagy

Bryson

-Mi a baj?
-Semmi semmi! Csak kicsit fáradt vagyok.
-Sokáig fönt voltál?
-Úgy 3-ig. Két órát aludtam.
-Úristen! Mit cisnáltál te háromig.
-Hogy mit is?.. Azt hiszem azon gondolkoztam hogy miként szabadulhatnék meg az életemtől.
-Ez nem vicces.
-Jó persze, tusom. Hhhm, igazából semmit.
-Amúgy erről a témáról jut eszembe. Tegnap találkoztam egy Heaven nevű lánnyal.
-Ahham, és?
-Aki épp le akart ugrani egy hídról.
-Hm,.. nem rossz választás, bár egy életre megrokkanhatsz.
-Liz, meg tudnál egy kicsit komolyodni? Mi van veled mostanában?
-Semmi, mi lenne. Jól vagyok. Csak a reggeli álmosság teszi. Na de igen, mondjad, szóval le akart ugrani, úristen! És mit tettél?
-Jó ennyire azért ne játszd meg magad.
-Rendben van. Szóval mi történt? Nyílván nem halt meg mert akkor nem így mesélnéd el.
-Persze hogy nem! Életet mentettem! Szóval mostmár hivatalosan is ki nevezhetsz Bríson szuperhős őrnagynak!
-Ezt most ugye te sem gondotad komolyan? -Neveti el magát a vörös, amin kissé én is elvigyorgom magam. Tényleg röhejes kijelentés volt, de legalább kicsit megnevettettem. Nem látom mostanában mosolyogni Lizt. Kicsit kétségbeejtő. Tudm hogy a családjával nincs minden rendben. Tudom hogy örökbefgadták, és hogy utálja az apját. Azt is hogy az anyja mindent megtesz azért hogy kicsit úgy érezze ők az igazi szülei, és hogy ugyananynira szeretik is. Általában is elég rosszkedvű ábrázata van, de ma különösen morcosnak tűnik. Fönt lenni reggel háromig.
-És amúgy mit csináltál te háromig? mondd csak el! -Húzódok hozzá közelebb, szemöldökömet vonogatva.- Csak nem valami sármos csávóval voltál, akivel kiszórakozhattad magad?
-Majdnem! De ha egy sármos csávóval lettem volna az valószínűleg te lettél volna Edmund. Vagy várjunk csak. Jah Bryson. Nem Edmund.. Áh teljesen összekeverednek a nevek!
-Ez nem volt szép! -Csikizem meg, ami nála ugya nem működik, de mégis elneveti magát.- Na de most komolyan.
-Azt hiszem hogy sétáltam egyet.
-Sétáltál.
-Ühhüm.
-Sétáltál?
-Igen.
-Szóval te 3-kor sétáltál az utcán-
-Igen! Mi olyan érdekes van ebben.
-Na jó mostmár tényleg kezdek gyaakodni.
-Jól teszed! sose bízz egy ilyen nőszemélyben! -Emeli föl karját integetve, hogy 'ne tényleg ne essél ilyen hibába!'
A csuklója tele van karkötőkkel, és vastag hosszú ujjút visel, ami rá nem igen jellemző, főleg hogy alig kezdődött el az iskola, és még mondhatni hogy meleg van. Ahogyé szreveszi hogy selytelmesen méricskélem gyorsan le is teszi a kezét.
-Nincs meleged ebben a vastag pulcsiban?
-Nem nincs, mivel csak a melltartóm van alatta.
-Ó, igazán? -Hajook közelebb hozzá, kezem a pucsli nyakához közelít amire hirtelen rácsap.
-Nana! Tudod mikor perverz!
-Este az ágyban?
-Szerintem egy kicsit hangos vagy. Nem gondolod? Mellesleg azt sem tuodom hogy miről beszélsz.
-ó dehogy is nem! Emlékszem az első alkalmunkra. Tök aranyos voltál. Pedig milyen kemény csajnak mutatod magad! Álmomban sem gondoltam volna hogy ilyen kis félénk vagy amikor a dolgok kezdenek melegre fordulni.
-Csit mááár!
Átöleltem és megcsókoltam. Ahogy közelebb húztam a padon éreztem hogy megfeszülnek a izmai. Tényleg csak egy melltartó lehet rajta, de most ez nem nagyon tudott érdekelni.
-Na jó, Liz, valami történt. Mi van? Kezdek komolyan aggódni érted, mondd el hogy mit csináltál tegnap!
-ondom hogy nem történt semmi! Tényleg semmi!
-Legalább ne hazudj, az előbb annyira megremegtél mint egy nyárfa levél.
-Dehát tényleg nem történt semmi. -Húzza lejjebb a pulóvert. Mostmár biztos valami történt.- Csak elmentem tegnap sétálni, ennyi. Hintáztam egyet aztán hazamentem amikor már mindenki aludt. Mondjuk ez egy kicsit korábban történt, úgy éjfél fele.
-Na jó, akkor mutasd a kezed!
-Minek az neked?
-Csak add ide!
-Nem adom!
-Add már ide, nem csinálok vele semmit!
Végül elkaptam a csuklóját, amire feljajdult. Alig hallottam meg, de ez már végképp kezdett gyanússá válni.
Lehúztam a karkötőit amire nagyon húzta a száját, de nem engedtem el.
-Mi történt,.. mit csináltál a kezeddel?
A csuklója tele volt véraláfutással, és ahogy fölhúztam a pulcsi ujját az egész karját ellepték ezek a sebek.
Ahogy ránéztem a mellettem ülőre, elfordította a fejét és gyorsan visszakapta a karját.
-Semmi, tényleg semmi! Csak, rácsaptam a kocsiajtót. Meg, bevertem a kilincsbe.
-De ennyire?
-Jó sokszor ütöttem meg a karomat na! Inkább menjünk át hozzád! -Ugrik föl, elkapja a karkötőket és hatalmas léptekkel indul el.
-V-várj már! Ne siess annyira!

A két ház, amikben én és ő lakik, elég távol helyezkedi kel egymástól. Én az iskola környékén lakom, ő 2-3 kerülettel odébb.
Nem tlet sok időbe hogy elérkezzünk a kijelölt helyre. Csak bement, köszönt a szüleimnek, -akik ugyan nem voltak otthon(ilyenkor sosincsenek még otthon)- és föltrappolt a lépcsőn. A cuccát bedobta a szobámba, majd elfeküdt az ágyon.
Mire fölértem csak egy elterpeszkedett lány, és egy sarokba nyomorított táska várt. Még a cipőjét se vette le. Ami mondjuk nem baj, csak fura.
Kigoboztam a fűzőjét majd levettem a lábairól a cipőket. Liz csak a plafont bámulta, elmerengve, kissé ilyesztően. Talán tényleg nem illünk össze. Ő olyan más mint én. Jól kijövünk egymással és mindig felvidítjuk a másikat, szeretjük egymást, de mellette gyakran elszomorodom. Ezért nem kéne őt hibáztatnom mert elég baja van, de valahogy mégis...
Lefekszem mellé, közelebb bújik hozzám. Érzem a finom fahéjj illatot ami a hajából árad szerte szét. Vajon miért pont fahéjj? Hogy lehet hogy a fahéjjas palacsinta a kedvencem, karácsonykor a fahéjj és a fenyő illata érződik a leginkább, és ő is ugyan olyan finom fahéjj illatú. Mélyet szippantok a finom levegőből, ami szétterjed a tüdőmben. Felém fordul, megcsókol, elmosolyodik.
-Sajnálom ha nagyon lehangoló vagyok. -Mintha csak a gondolataimban olvasna.
-Nem számít. Ezzel együtt szeretlek! Azt hiszem javíthatatlan vagy. De így vagy jó ahogy vagy.
Elneveti magát, eltűröm a szemébe lógó vörös tincseket. Azt hiszem tényleg szeretem. akkor miért vannak kétségeim?..
Ahogy átölel, és lábai rátapadnak a combomra, ahogy haja körbefonódik a karomon, mintha csak egy test lennénk.Felé fordulok, leterítem az ágyra. Ahogy alattam fekszik, oylan nyugodtan, olyan em törődöm arckifejezéssel. A haja szétszóródik az ágyon, a világoskék takarón méginkább kitűnik az a bíborvörös szín, amit annyira utálok, emégis szeretek benne. Elgondolkozom azon hogy vajon hogyan festene szőkén, mert eredetileg szőke a haja.
-Nem akarod egyszer végre a természetes szépségedet megmutatni?
Csak mosolyog, a szemei olyan kietlenek, olyan kivehetetlen érzéseket mutatnak. Tudom hogy legbelül igazából nagyon is szomorú és elkeseredett, és tlaán csak látszat ez a mosoly, mindössze egy maszk. De hogy lehet egy maszk is ilyen szép, egy ilyen boldogtalan lányon?
Fölülök és magammal húzom, amire összekoccantja fogait. Megcsókolom, a szemei mintha benedvesednének, a szája remeg, nem. Egész testében remeg, ahog eltávoldom tőle a feje egyre vörösebbé válik.
-Csak nem elpirultál? -Természetesen nem, nem azért ilyen piros az arca. Próbálok mosolyogni, ő átölel, az ölembebújik, kezdek egyre nehezebben levegőhöz jutni. Lehúzom hátul a pulcsi zipzárját, tényleg csak egy melltartó van rajta. A teste forró, rettenetesen forró, ahogy a pánthoz teszem a kezem, érzem a szíve heves dobogását. Ettől méginkább eltompulnak az érzékeim, kettéhajtom a pulcsit, és elhúzom a válláig.
-Ne,.. Most ne. -Suttogja halkan és a pulcsi után kap.
-M-mi a gond?
-Semmi csak most ne.
Eldőlök az ágyon.
-Ugyan már, tudom hogy te is akarod. Erre szükség van. Ez... ez az egészséges élet rendje.
-Jó kifogás. -Neveti el magát, és próbálja behúzni a zipzárt.
-Segítsek?
-N-nem kell! Egyedül megy.
-Ugyan már ne szerencsétlenkedj itt, látszik hogy nem megy.
-De igen, megy!
-Liz, ne bénázz, hadd segítsek.
-Egyedül is megy, nem kell segítség!! -Förmed rám már könynes szemekkel.
-Most meg már megint mi van?!! Liz! Én csak segíteni akartam, ezért még nem kell leüvölteni a fejem! Szóval fordulj meg segítek!
-Nem! Mondtam már hogy nem kell a segítség egy nyomorult zipzárt én is föl tudok húzni.
-Áááááh! nem igaz! A helyett hogy fölhúzod, inkább lekéne, ráadásul most ezen vitatkozunk! Kikészítesz! -Rántom oldalra talán túl durván is, amire teljesen meghökken. Nem csak ő, még én is. Mikor lettem ilyen dúrva?

10. Rész - Egy virág története

Evelin

Világ életemben kövér voltam. Mindig olyan akartam lenni mint az engem körülölelő emberek. Nem akartam annyira különc lenni, olyan más, akire úgy néznek mint egy űrlényre. Fél éve, valami őrültséget követtem el, és ezért elmegyógyintézetbe kerültem. Az első 3 hét után minden nap el kellett mennem pszichológushoz. Ahogy azt még ma is teszem. Sokáig úgy gondoltam hogy nincs értelme megosztani egy vadidegen emberrel a dolgaimat, de aztán rájöttem, hogy ha jobban megismerem talán mégsem lesz olyan idegen.
Amit tettem az borzasztó, és tulajdonképpen nem is tudom igazán hogy mi ütött belém, miért csináltam. Csak otthon voltam egyedül, elzárva a világtól, és túl sok időm volt gondolkozni. Túlontúl sok végiggondolni mindent, az életet, azt hogy egyedül vagyok, hogy kiskorom óta küszködöm a súlyproblémákkal, amiért mindig kicsúfoltak. Hogy senkinek sem tetszem, persze hogy is tetszene egy ilyen lány bárkinek is, és hogy még az úgynevezett barátaim sem állnak mellettem. 17 éves vagyok, kijelenthetem hogy még mindig szűz, és nem csak szexuális értelemben, hanem akármilyen testi érintkezésről is van szó, SOHA nem csókolóztam, és semmi hasonló. Még egy puszit sem kaptam fiútól. Sőt, jobbjára csak az anyám adott még kiskoromban, de mi nem vagyunk egy ölelkezős puszilkodós fajta család. Apa 4 éves koromban lelépett, és azóta felénk se nézett, és ez alatt a pár év alatt anyám totálisan kikészült. Tehát kijelenthetem, hogy rühellem az életemet, és amit még ennél is jobban utálok, az a tükör. Nem, nem a tükör, hanem sokkal inkább az az idióta fej ami visszanéz rám ha belenézek.
Hatalmas barna szemeim vannak, kicsi pupillám, turcsi orrom, és pici, de kerek szám. Mindezeket keretezik az itt-ott elszórt szeplők és a sötétbarna, vállig érő hajam, ami totálisan szögegyenes.
Nincsenek szép ruháim, nem hordok olyan ruhákat amik másokon jól mutatnak, kiemelik a szép idomaikat, mivel nekem nincs olyan. Egy kövér disznó vagyok. Egy hájpacni, és ez idegesít. Igen! Féltékeny vagyok az olyan lányokra akik gond nélkül bármit és nagy mennyiségben ehetnek, akik úgy mennek be egy üzletbe hogy tudját akármit megvehetnek maguknak ami csak megtetszik, mert csodásan mutat rajtuk. Az én hurkáimat azonban nem lehet csak úgy eltakarni. A fürdőruhákat is utálom! Csak nyomi mackófölsőim vannak, és XXL-es pólókat hordok.
Egy cseppnyi nőiesség sem szorult belém.
Egészséges táplálkozás, napi 1-2 óra edzés, mit érek velük? Próbáltam, de semmi eredménye nem volt. Ugyan olyan kövér maradtam, az én 106 kilómmal.
Ha bántod magad az nem fáj annyira ha. Megvágod a karod, vagy a lábad, ha leforrázod magad a zuhany alatt, ha játszadozol a gyertyáfal, az még mindig nem olyan szörnyű mint maga az élet. Ezért kerültem oda ahova, aztán mikor kiengedtek pénz nélkül minden nélkül...
-Bocsi hogy késtem 10 percet.
-Másfél órát!
-Öhm, bocs.
-Mindegy.
Igen, az anyám egy tuskó.