13. Rész - Pipacsvörös

Leia

A szememet csípik a könnyek. Mi történik velem?
-Előlem menekülsz?
Szipogok párat, próbálok válaszolni de nem megy.
Bólintok egyet. A szívem hatalmasat dobban. Nem bírom tovább.
Ed leereszti a kezét, tovább indulnék de megragadja a csuklómat és maga felé fordít. A karom megrándul, fáj ahogy megszorított. Másik keze a vállamhoz siklik, ujjai beleményednek a bőrömbe.
-Nézz rám! Leia nézz rám! Nem hiszek neked! Mi bajod van? Ez nem te vagy, mi történt?! Azonnal mondd el!
A hangja érdes, felerősödik. Megriaszt.
Továbbra sem nézek a szemébe. Nem tudok megszólalni. Nem tehetek semmit.
-Szóval nem mondod el? Ha nem szólalsz meg itt hagylak! Nyögd már ki végre hogy mi bajod! Ha nem mondasz el semmit nem tudok neked segíteni.
Sírni kezdek, a szemeimből kiáradnak a könynek. Próbálok hangtalan maradni. Szeretnék hozzá bújni, szeretném ha átölelne és azt mondaná semmi baj, majd jobb lesz, idővel minden enyhülni fog, de nem tudom megtenni. Olyan közel van és mégsem vagyok képes rá. Nem tudom megérinteni. A kezeimet ökölbe szorítom. Meg akarom érinteni a bőrét, érezni akarom a szeretetét, a megértését, de nem megy. Visszafolytom minden érzésemet. Próbálom a lehető legtávolabb taszítani magamtól.
-Szólalj már meg! Érthetetlen vagy. Sosem mondasz semmit csak mosolyogsz és mindent egy álarc mögé rejtesz. A legjobb barátod vagyok. Az egyetlen! Végeztem veled! Maradj csak meg a saját kis világodban!
Ed ujjai elgyengülnek, hamarosan már csak a kihült helyét érzem érintésének, nyoma sincs már annak hogy megszorította a csuklómat. Egyre távolabb és távolabb kerül tőlem.
A kezem elemelkedik de visszafogom magam. Veszek egy mély levegőt és megfordulok. Célom ismét a ház ahol élek. Letörlöm könnyeimet és újra a földre szegezem tekintetemet. A pilláim még nedvesek. Tovább potyognak a vízgolyók, vesztüket a rögös aszfalt szilárdján találják.
Már nem érdekel. Végül is nem számít hogy látnak. Egyre nehezebbnek és nehezebbnek érzem a lábaimat. Mintha több kilós sőlyt cipelnék a bokámon és a melkasomban...
Hirtelen két erős kar fonódik körbe rajtam. Mentosz illatot érzek. Egy kedves ismerős szuszogását hallom.
Megszeppenek.
-Ed?
A srác arcát a vállamba temeti, valamit mormol, nem tudom kivenni a szavait tisztán.
-Nem igazán értem amit mondasz.
-Leszel a barátnőm?
-Vörös.
-Hogy?
-Most hirtelen minden olyan, pipacsvörös...

***

A lámpa fénye nem melegít. Nem ad erőt. Egyáltalán nem hasonlít a napra. Sőt. Tulajdonképpen mindenben eltér. Most mégis, olyannyira egyenlőnek érzem ezt a két dolgot. A lámpát a nappal. A bőrömet melengeti a szikrázó fény. Aranyba borul az egész testem. Hiába próbálom elkapni. Mindig sikerül kikúsznia az ujjaim közül, és a lágy fény jácci könynedséggel suhan át semmit markoló ujjaim között.
Végül leteszem a kezemet magam mellé, és a semmibe meredek. A plafon bámulása, a fény érzékelése, tapintása, a pihe-puha paplan. Ezek olyan lényegtelen dolgok. Értéktelen mind. Nem szoktam velük foglalkozni. Általában észre sem veszem őket. De most könnyebb ezekkel törődni, mint a bennem tomboló érzésekkel. Annyi minden kavarog a fejemben. Hogy abba egyszerűen rossz belegondolni.
Vagy az sokkal borzasztóbb lenne, ha olyan üres lennék mint egy váza? Se víz, se virág. Egy kiszáradt, berepedezett egyszerű üveg. Önmagamban semmit sem érnék. De ha egy virágot tartós ideig életben tarthatok, akkor én megelégszem csupán a növény árnyékában maradásával. Hiszen nincs is szebb mint segíteni életre kelni, tündökölni, és élvezni hogy ez neked köszönhető.
Beleszagolok a vörös szirmokba. Átható frissesség áraszt el. Vajon honnan szerezte ezt ilyenkor? Hiszen nem is ebben az időszakban nyílik. Bár az is igaz, hogy augusztusban tele volt vele minden. Ez a kedvenc hónapom. Vörös. Akkor minden olyan pipacsvörös...
Ed kérdésére nem tudtam válaszolni. Nem igazán tudtam semmit se mondani. Csak álltam ott a karjai között, élvezve a közelségét, de nem jöttek számra a szavak. Akkor már nem is könyneztem. Megvigasztalódtam.
-Én, én ezt még átfontolom!
Csak ennyit tudtam kinyögni és elfutottam. Nem tudom miért, de akkor mosolyogtam, és ahogy futottam egyre csak azt a vörös pipacsot szorongattam amit akkor nyomotta a kezembe mikor átölelt.
A világ annyival jobbnak tűnt abban a pár percben. Hirtelen minden probléma megszűnt létezni. Egyszer csak mintha abban a pillanatban senki más nem lett volna csak én, és ő. Nem számítottak az utcán kószáló emberek. A madarak. A mindent körülölelő város. Az üzletek és házak. Akkor csak én léteztem. Én és senki más.