9. Rész - Egy éjszaka az 1001-ből

Dan

Az első érintések kicsit furcsák. Olyan, mintha hirtelen megrázna valami. De csak gyengén pár pillanatra. Ilyenkor tényleg bizsereg a hasad, és igen, azt hiszem erre szokták azt mondani hogy pillangók repdesnek a gyomrodban. A szíved kicsit hevesebben ver. De ez mind csak egy szempillantás erejéig. Összerándulnak az izmaid, ahogy kezét a derekadra rakja. Aztán mikor eltelt pár óra, amit néhány percnek hittél, a vállára hajtod a fejed, és úgy érzed hogy igen, most jó minden, most olyan mintha megállt volna az idő, és nem számítana semmi.
Aztán tovább beszélgettek, őszinte vagy, talán túlságosan is őszinte, néha megbántod ezzel, de elmondod neki hogy nem úgy értetted, és hogy sajnálod, meg azt is hogy bénán fogalmazol, elég félreérthetően. Ismét ráhajtod a fejed, csak mosolyogsz, azt mondja jól tereled a témát, pedig eszed ágában sincs, de azért elkezdesz beszélni valami egészen másról, a rossz gyerekkori emlékeket elsöpörve, valami vidámabb felé hajókázva a sötét éjszakában. Örülsz annak hogy tetszel valakinek, sőt, hogy sokaknak tetszel és mindenki megnéz az utcán, még akkor is ha idegesít, és nem szereted hogy bámulnak. Annak is örülsz hogy most veled van, a háttérben tombol a zene, de úgy érzed hogy körülöttetek hatalmas a csend. Küzd, nagyon küzd, és ezt szereted látni, hallani, kicsit látszik rajta hogy szomorú, már nagyjából kijózanodott, sőt, már józan, mivel kiöntötted az összes piáját. És bár 1-2 órával ezelőtt elfordítottad a fejed, és fölemelted a kezedet mikor meg akart csókolni, most megérinted az arcát, magad felé döntöd, hozzáhajolsz és mosolyogva megpuszilod a száját. Csak ennyit, semmi többet, mert elvégre ennyiről volt szó ez előtt is, de ő kicsit belekapaszkodik az alsó ajkadba, és érzed hogy tovább akar csókolni, de megszakítod a jelenetet és visszahúzódsz. Zavarodottan hátradőlsz, nem nézel a szemébe, csak mosolyogsz és megharapod a szád.
Mind ez csak pár másodperc volt. Semmi több, de jól esett.
Majd rájössz, hogy ez nem igaz. Semmi sem igaz, és te nem egy olyan srác vagy akit 2 nap alatt össze lehet szedni. Ő is gyakran mondogatta neked, hogy nehéz meghódítani. Nehéz. Igen nehéz, és ennek így is kell lennie. Nem szereted őt. Nem kellett volna így történnie, elvégre te ezt nem is akartad. Csak a magány hajtott. A kellemes érzés hogy valakit érdekelsz, és hogy valaki próbálkozik. Nem csak pár percig. Hanem tényleg próbálkozik. Tudod hogy többet nem találkoztok, legalább még egy évig, ha nem több ideig, és hogy ennek nincs értelme. Szedett neked virágot. Kétszer is, mivel a másikat elvesztetted. Megvédett a részeg idiótáktól, még amikor próbáltad leplezni hogy parázol akkor is. Persze kőkemény pasi vagy ezért sikeresen lekoptatod a tuskókat, de ő ott van, és odébb löki őket, nem durván, csak finoman jelezve hogy tiltott zóna vagy.
A virágot a búcsúzkodásra már teljesen szétmarcangoltad, szégyelled, de ez van. A sötétben hála az égnek nem látszik. A sok száznak tűnő szirmokból nem maradt már csak 3 darab, a szára elfonnyadt, össze van tekerve, a levelei letöredezek. Egyre úgy érzed hogy szép lassan vele is ezt fogod tenni.
Másnap fölkelsz, fáradtan, kicsit másnaposan, és csak ülsz a semmibe meredve, később a virágot bámulva, ami egész idáig a táskádban süppedt, amit éjfélkor a hajába tűztél, ami talán nem is jelentett semmit.Csak azon gondolkozol hogy rendes srác, de túl idős, túlságosan nehéz elképzelni vele magad, és hogy úgy érzed csak kihasználod, mert valójában nem tervezel vele semmit, még ha ő többet is akar.
Aztán haza felé folyton csak a szádat nézed a telefonodon visszatükröződve, miközben zenét hallgatsz, mert ő folyton azt emlegette, és azt dicsérte, az alkatoddal, az orroddal, a szemeiddel együtt. Emlékszel amikor megfogta a kezedet, és azon csodálkozott mennyire hideg, majd kedvesen melengetni kezdte.
De nem, csak azzal nyugtatod magad hogy még itt a nyár elkövetkezendő 1 hónapja, ami alatt ők végig lent lesznek és buliznak. Föl fog szedni valaki mást, vagy talán sok mást, akikkel ugyanígy fog viselkedni. Igen, ez lesz a legjobb. Csak még egyszer beszélni kell majd vele, hogy tisztázd, ismerkedjen meg valakivel, és ne várjon rád, mert nincs értelme, még ha ennek semmi esélye sincs, mert túlságosan hihetetlen, de jobb is így, hiszen borzasztóan éreznéd magad ha az alatt az egy év alatt összejönnél valakivel, aztán a legközelebbi találkán kéne beszámolnod róla. De hát erre semmi esély nincs. De azért jobb tisztázni. Csak szépen nyugodtan, és értelmesen, nem megbánta őt, mert jó fejnek tartod, és a haverjait is, akikkel nagyon jól összebarátkoztál, és jóban akarsz lenni velük, mert fontos hogy jóban légy velük, mert velük jól érezted magad, és nem akarod hogy ellened forduljanak, és hogy úgy nézzenek rád mint egy szemét ribancra, aki csak az orránál fogva vezette a barátjukat. De ez nem is igaz. Nem így történt. Talán túl sokat filózol ezen. Otthon a párnádba dőlve dünnyögsz magadnak, hogy hagyd már abba a gondolkodást, ennek nincs értelme.
Majd este rájössz, hogy mindent egybevetve jól érezted magad, sőt remekül, életed eddigi legjobb éjszakáit töltötted el, tehát nincs miért búslakodni, inkább örülni kéne hogy ilyenek történnek veled.:)
Örülsz hogy vannak neked.

8. rész - Messziről jöttél

Heaven

Isten bízik bennem, és én is bennne. Tudom, ha megteszem, ha leugrom ide a mélybe, mindennek vége. Tudom mi fog várni utána. De nem vagyok képes elfogadni a jelent. A hangok. A hangok a fejemben nem állnak le. Egyre csak erősebbek, és magabiztosabbak. Gonosz nevetésüktől mégidegesebb leszek, és már majdhogynem elengedem a korlátot. Szőke tincseimbe belekap a szél, ami hirtelen dönt vissza. Vagy legalább is elsőre így tűnt, de lassan kezdett kibontakozni a semmiből egy erősen szorító kéz, ami a karomat markolja, és húz vissza a korláthoz. A fiú lihegve néz bele kisírt szemeimbe. Szipogok.

-Ne tedd!
Néma csönd ölel körül. Nem hallok semmit, csak a tátogást látom. A fülem sípol. Tudom hogy sosem fogom hallani a hangokat, sosem fogok tudni hosszantartó ismeretségeket kötni. Egy siketnémának ez elég bonyolult dolog. Sokan úgy kezelnek mintha sérült lennék, pedig nem. Pedig csak egyszerűen nem hallok, és nem beszélek. Ennyi az egész. A fejemben lévő hangok mégis valami mást mondanak.
A fiú ajkainak mozgásából ki tudom venni a szavakat, bár amúgy se lenne nehéz kitalálni őket.
Magam sem tudom miért, de könnyedén meggyőzött. Az arca semmi aggodalmat nem tükröz, sőt érzelemmentesen bámul rám. Visszahúz a korláton belülre, ledőlünk a járda szegélyére. Mély levegőt vesz, majd fúj ki.
Valamit motyog maga előtt, nem értek belőle semmit, maj rámnéz és elmosolyodik. Tovább beszél, megállás nélkül fecseg. Meg vagyok szeppenve. Annyira ledöbbentem. Nem tudok ellene mit tenni, nem tudom neki elmagyarázni hogy nem hallom, nem értem amit mond.
Majd a szájára tapasztom kezemet, ezzel megálljt parancsolva neki. Szemei kissé kidülledtek, és nagyjából úgy néz rám mintha csak egy emberrabló lennék.
Óvatosan lecsúsztatom ujjaimat az ajkairől, amire ismét beszédbe kezd. Idegesen integetek neki, hogy figyeljen egy kicsit rám, majd mikor végre eljutottunk odáig hogy befogta azt a hatalmas száját, a fülemre mutattam, és nemet intettem. Próbáltam eltátogni azt hogy nem hallom amit mondd. Megérti. Nem csinál semmit. Nincsen reakcja. Majd arcán furcsa grimasz jelenik meg.
-Hogy mi??!!
Hát, az nem kifejezés hogy nem erre számítottam. Még soha, soha életemben nem sértettek meg ennyire.
A grimasz elhalványodik. Helyére egy kedves, lágy mosoly ül ki.
A srác kinyújtja felém a kezét, már lassabban beszél. Lassan és érthetően, úgy hogy ki tudjam venni ajkai mozgásából a szavakat.
-Bryson vagyok.
Megszeppenve ülök a kövön, és meredek a fiúra, aki az előbb rántott vissza a híd széléről, és most úgy viselkedik velem mint minden normális emberrel. Először érzem magam tényleg emberinek.
-Szerinted minek lógatom itt a kezem? -Néz rám később fapofával, majd megfogja az ujjaimat, és a tenyeréhez érinti. Mosolygós arca, kedvessége jól esik. Könnyed melegség áraszt el annak ellenére hogy a hídon süvít a szél.

Ha Bryson nem jön, talán tényleg leugrok arról a hídról.
Az ország túloldalán lakom. Nem tudom hogy jutottam idáig. Nem emlékszem a dolgokra. Csak fölszálltam a vonatra és elindultam. Talán haza kéne mennem. Talán hiányolnak. Talán őrültség amit csináltam. A családom szeret, és én is szeretem őket. Hiányoznak is. De most valahogyan olyan szabadnak érzem magam. Szabadnak és függetlennek. Talán felnőttem. Előbb-utóbb mindannyian felnövünk. Van aki később, van aki megelőzi korosztáját, és vannak akik pont időben.
Nem. Még gyerek vagyok. Még nem tudok jól átfontolt döntéseket hozni. A mának élek, és nem a holnapnak. Az idő nem érdekel, a lényeg nem a múltban van.
Hhh.. Bárcsak így lenne. Bárcsak. De sokat gondolkozom a jövőn. Néha lehetetlen eseményeket sorolok föl magamban, hogy mi lenne ha, vajon ebben és ebben a szituációban mi történne, hogn reagálnék, és hogyan viselkednének mások ebben a helyzetben. Néha alkotok magamnak egy külön kis világot, amit az álmaimban őrizgetek. Tudom irányítani őket, meg tudom határozni hogy mi hogy történjen.
A gond csak az hogy az életben nem így működnek a dolgok. Nem tudom kiszámítani a következményeket, nem látom előre hogy mi fog történni, és nem tudom meghozni mindig a legmegfelelőbb döntéseket. De hát ez így jó. Ennek így kell lennie. Nem gond hogy nem tökéletes. Elvégre ha minden olyan jó lenne, olyan hibátlan és sérthetetlen, beleunnám magamat az amúgy meg rövid életembe. Ha jobban belegondolunk, talán mindenkinek megvan az az élet amire vágyik. Vagy egy idő után meglesz. Ha öregként visszagondolunk a gyerekkorunkra, tudjuk hogy mennyire mohók voltunk, mennyire éltünk, milyen szórakozottan és meggondolatlanul viselkedtünk, vagy épp az ellenkezője.
Minden problémára van megoldás, elvégre abból gyökerezett ki a gond. Csak a legmélyén kell keresnünk, de persze az is lehet hogy ott van az orrunk előtt, csak annyira vakok vagyunk hogy nem vesszük észre. Az élet nehéz. Néha borzalmasan fáj máskor könnyed, csodálatos. Attól függ hogyan alakítgatjuk a sajátunkat. A baj csak ott kezdődik, hogy mások életére is hatással vagyunk. Ami néha nem is olyan rossz dolog.

5. Rész - A szépség jelentése

Annie

-Fúj haggyál már!
-Ezt most csak azért mondod mert nem bírod.
-Nem igaz, amikor jóban voltunk akkor is úgy gondoltam hogy nem valami szép csaj.
-Mert akkor neked mi a szép ha nem ő?
-Hát, számomra a szépnek külön jelentése van, és ez rá pont nem vonatkozik.
Ahogy ezt a beszélgetést hallgattam azon tűnődtem, hogy vajon Bryson-nál mi számít szépnek? Vajon neki milyen az ideálja, mi a szép, milyen lányok jönnek be neki? Nem. Nem elég a tetszés, vajon ki az akitől tényleg első látásra félrenyelne. Talán nincs is ilyen lány, vagy csak jól leplezi. A gondolatra akaratlanul is kínos mosolygásba kezdtem, és elvörösödött a fejem.
Én már régóta keresem a szerelmet, de valahogyan sosem találtam rá, akármennyire is vágyom rá, kutatom, sehogy se lel meg, és ez már kezd bosszantani. Talán fel kéne adnom. Az életem slampos lesz és egyszínű.
-Na jó, tehát megtuttuk hogy te sosem mondanád egy szép lánynak hogy szép.
-És akkor?
-Mostmár kezdem egyre inkább elhinni hogy neked tetszik Anett.
-Mondom hogy nem! Az egy kétszínű liba!
-Hhh.. Megcsalod a barátnődet!
-Nem csalom te hülye!
-Talán ezt elkéne mondanom neki.
-Ha egy mukkot is mondasz!
-Jól van na, csak viccelek.
-Tudom de ez nem vicces.
-Neked talán nem. De nekem az.
-Szerintem is vicces.
-Mind összefogtatok ellenem! Annie védj meg ezektől a szörnyetegektől! -Húzódzkodik hozzám, talán túlságosan is közel. Kínosan nevetgélek, próbálom felfogni hogy mi történt, kissé elbambultam.
-Na tessék, egyik nőt falod a másik után, szégyellhetnéd magad.
-Na és, Annie megéri, ő nem olyan hárpia mint ti!
-Hárpia?
-Ez gonosz volt!

***

4. Rész - Léletelenül

Liz

Mert bár sosem tudtam megoldani a problémákat, nézeteltéréseket, szívem azért van, és nem áll szándékomban bántani az embereket. Azonban azt sem tűröm hogy engem bántsanak, főleg nem úgy hogy azt se tudják mi nyomja a szívemet. Talán túl sokáig folytottam vissza a bánatot. Gyakran mondják hogy ne tartsd magadban a bánatot, a túlterhelt szív előbb-utóbb megszakad. Mégis kinek mondhatnám el hogy mi van? Nem. Ami azt illeti még ha el is mondhatnám valakinek, nem tudnám hol kezdjem, már ami azt illeti azt sem tudom hogy mi bajom van, túl sok minden gyűlt össze több év alatt. És én msot nem 1-2 évre gondolok, nem! Tudom hogy mindenkinek vannak problémái, és hogy nálam 100x rosszabb helyzetű emberek törődnek bele a sorsukba. De ez valahogy nem tud vigasztalni, akármennyire is próbálkozom. Egy idő után nehéz kimondani a dolgokat, még ha gondolatban egyszerűnek is tűnik, hogy ha oda kerül a sor, akkor máris bonyolultabbá válik minden.
Persze mindig én vagyok a hibás. Miért nem mosogatsz el, magadtól is rá kéne jönnöd hogy ez nem így van, túlságosan gyerekes vagy, nőljél már fel végre, ezt neked kéne megcisnálnod nem nekem, már felnőtt ember vagy, tanulj meg úgy is gondolkodni!
Mindez csak azért mert olyan vagyok amilyen. Hiába van a jószándék, már többször is segíteni próbáltam, de ha próbálkozom az a baj, ha nem akkor meg az. Tökmindegy mit csinálok, nekik sosem elég jó. Talán mert defektes vagyok, valami elromlott bennem, vagy alapból selejtes gyártmány lennék, ki tudja, talán hiányzik egy kerekem.
Beleuntam abba hogymindig én vagyok az aki bármit cisnál az úgy nem jó, akinek nem lehet azt modnani hogy köszönöm, akirem indig fogni kell valamit mert az úgy jó. Igaz? Mindig van egy ilyen balfék akire csak úgy rá lehet kenni mindent, akit lehet cseszegetni, akin ki lhet élni a depressziódat, a rossz hangulatodat, akit kedvedre bánthatsz mert tudod hogy úgyse szól vissza, hogy vele megteheted mert nem tud ellene semmit se tenni, mivel vele mindig is így bántak.
Az élet igazságtalan. Igen ez most biztosan úgy hangzik mint egy lázadó tinipicsa nyafogása, talán ez így is igaz, talán tényleg egy hülye kis liba vagyok, aki tlságosa el van kényesztetve, amíg mások éheznek, amíg másokat vernek, végülis én csak egyetlen apró legyintést kaptam és azt is 15 évesen, ami talán elég vicces. Idáig nem érdemeltem volan ki? Persze azt is egy pitiáner dolog miatt, mert valaki majdnem leejtette a telefonomat. Jah hát persze hogy azért is én vagyok a hibás. Nylíván valóan azért nem ütött nagyobban mert útban volt a fal, és alig tudott elférni a nagyobb lendület.