8. rész - Messziről jöttél

Heaven

Isten bízik bennem, és én is bennne. Tudom, ha megteszem, ha leugrom ide a mélybe, mindennek vége. Tudom mi fog várni utána. De nem vagyok képes elfogadni a jelent. A hangok. A hangok a fejemben nem állnak le. Egyre csak erősebbek, és magabiztosabbak. Gonosz nevetésüktől mégidegesebb leszek, és már majdhogynem elengedem a korlátot. Szőke tincseimbe belekap a szél, ami hirtelen dönt vissza. Vagy legalább is elsőre így tűnt, de lassan kezdett kibontakozni a semmiből egy erősen szorító kéz, ami a karomat markolja, és húz vissza a korláthoz. A fiú lihegve néz bele kisírt szemeimbe. Szipogok.

-Ne tedd!
Néma csönd ölel körül. Nem hallok semmit, csak a tátogást látom. A fülem sípol. Tudom hogy sosem fogom hallani a hangokat, sosem fogok tudni hosszantartó ismeretségeket kötni. Egy siketnémának ez elég bonyolult dolog. Sokan úgy kezelnek mintha sérült lennék, pedig nem. Pedig csak egyszerűen nem hallok, és nem beszélek. Ennyi az egész. A fejemben lévő hangok mégis valami mást mondanak.
A fiú ajkainak mozgásából ki tudom venni a szavakat, bár amúgy se lenne nehéz kitalálni őket.
Magam sem tudom miért, de könnyedén meggyőzött. Az arca semmi aggodalmat nem tükröz, sőt érzelemmentesen bámul rám. Visszahúz a korláton belülre, ledőlünk a járda szegélyére. Mély levegőt vesz, majd fúj ki.
Valamit motyog maga előtt, nem értek belőle semmit, maj rámnéz és elmosolyodik. Tovább beszél, megállás nélkül fecseg. Meg vagyok szeppenve. Annyira ledöbbentem. Nem tudok ellene mit tenni, nem tudom neki elmagyarázni hogy nem hallom, nem értem amit mond.
Majd a szájára tapasztom kezemet, ezzel megálljt parancsolva neki. Szemei kissé kidülledtek, és nagyjából úgy néz rám mintha csak egy emberrabló lennék.
Óvatosan lecsúsztatom ujjaimat az ajkairől, amire ismét beszédbe kezd. Idegesen integetek neki, hogy figyeljen egy kicsit rám, majd mikor végre eljutottunk odáig hogy befogta azt a hatalmas száját, a fülemre mutattam, és nemet intettem. Próbáltam eltátogni azt hogy nem hallom amit mondd. Megérti. Nem csinál semmit. Nincsen reakcja. Majd arcán furcsa grimasz jelenik meg.
-Hogy mi??!!
Hát, az nem kifejezés hogy nem erre számítottam. Még soha, soha életemben nem sértettek meg ennyire.
A grimasz elhalványodik. Helyére egy kedves, lágy mosoly ül ki.
A srác kinyújtja felém a kezét, már lassabban beszél. Lassan és érthetően, úgy hogy ki tudjam venni ajkai mozgásából a szavakat.
-Bryson vagyok.
Megszeppenve ülök a kövön, és meredek a fiúra, aki az előbb rántott vissza a híd széléről, és most úgy viselkedik velem mint minden normális emberrel. Először érzem magam tényleg emberinek.
-Szerinted minek lógatom itt a kezem? -Néz rám később fapofával, majd megfogja az ujjaimat, és a tenyeréhez érinti. Mosolygós arca, kedvessége jól esik. Könnyed melegség áraszt el annak ellenére hogy a hídon süvít a szél.

Ha Bryson nem jön, talán tényleg leugrok arról a hídról.
Az ország túloldalán lakom. Nem tudom hogy jutottam idáig. Nem emlékszem a dolgokra. Csak fölszálltam a vonatra és elindultam. Talán haza kéne mennem. Talán hiányolnak. Talán őrültség amit csináltam. A családom szeret, és én is szeretem őket. Hiányoznak is. De most valahogyan olyan szabadnak érzem magam. Szabadnak és függetlennek. Talán felnőttem. Előbb-utóbb mindannyian felnövünk. Van aki később, van aki megelőzi korosztáját, és vannak akik pont időben.
Nem. Még gyerek vagyok. Még nem tudok jól átfontolt döntéseket hozni. A mának élek, és nem a holnapnak. Az idő nem érdekel, a lényeg nem a múltban van.
Hhh.. Bárcsak így lenne. Bárcsak. De sokat gondolkozom a jövőn. Néha lehetetlen eseményeket sorolok föl magamban, hogy mi lenne ha, vajon ebben és ebben a szituációban mi történne, hogn reagálnék, és hogyan viselkednének mások ebben a helyzetben. Néha alkotok magamnak egy külön kis világot, amit az álmaimban őrizgetek. Tudom irányítani őket, meg tudom határozni hogy mi hogy történjen.
A gond csak az hogy az életben nem így működnek a dolgok. Nem tudom kiszámítani a következményeket, nem látom előre hogy mi fog történni, és nem tudom meghozni mindig a legmegfelelőbb döntéseket. De hát ez így jó. Ennek így kell lennie. Nem gond hogy nem tökéletes. Elvégre ha minden olyan jó lenne, olyan hibátlan és sérthetetlen, beleunnám magamat az amúgy meg rövid életembe. Ha jobban belegondolunk, talán mindenkinek megvan az az élet amire vágyik. Vagy egy idő után meglesz. Ha öregként visszagondolunk a gyerekkorunkra, tudjuk hogy mennyire mohók voltunk, mennyire éltünk, milyen szórakozottan és meggondolatlanul viselkedtünk, vagy épp az ellenkezője.
Minden problémára van megoldás, elvégre abból gyökerezett ki a gond. Csak a legmélyén kell keresnünk, de persze az is lehet hogy ott van az orrunk előtt, csak annyira vakok vagyunk hogy nem vesszük észre. Az élet nehéz. Néha borzalmasan fáj máskor könnyed, csodálatos. Attól függ hogyan alakítgatjuk a sajátunkat. A baj csak ott kezdődik, hogy mások életére is hatással vagyunk. Ami néha nem is olyan rossz dolog.