4. Rész - Léletelenül

Liz

Mert bár sosem tudtam megoldani a problémákat, nézeteltéréseket, szívem azért van, és nem áll szándékomban bántani az embereket. Azonban azt sem tűröm hogy engem bántsanak, főleg nem úgy hogy azt se tudják mi nyomja a szívemet. Talán túl sokáig folytottam vissza a bánatot. Gyakran mondják hogy ne tartsd magadban a bánatot, a túlterhelt szív előbb-utóbb megszakad. Mégis kinek mondhatnám el hogy mi van? Nem. Ami azt illeti még ha el is mondhatnám valakinek, nem tudnám hol kezdjem, már ami azt illeti azt sem tudom hogy mi bajom van, túl sok minden gyűlt össze több év alatt. És én msot nem 1-2 évre gondolok, nem! Tudom hogy mindenkinek vannak problémái, és hogy nálam 100x rosszabb helyzetű emberek törődnek bele a sorsukba. De ez valahogy nem tud vigasztalni, akármennyire is próbálkozom. Egy idő után nehéz kimondani a dolgokat, még ha gondolatban egyszerűnek is tűnik, hogy ha oda kerül a sor, akkor máris bonyolultabbá válik minden.
Persze mindig én vagyok a hibás. Miért nem mosogatsz el, magadtól is rá kéne jönnöd hogy ez nem így van, túlságosan gyerekes vagy, nőljél már fel végre, ezt neked kéne megcisnálnod nem nekem, már felnőtt ember vagy, tanulj meg úgy is gondolkodni!
Mindez csak azért mert olyan vagyok amilyen. Hiába van a jószándék, már többször is segíteni próbáltam, de ha próbálkozom az a baj, ha nem akkor meg az. Tökmindegy mit csinálok, nekik sosem elég jó. Talán mert defektes vagyok, valami elromlott bennem, vagy alapból selejtes gyártmány lennék, ki tudja, talán hiányzik egy kerekem.
Beleuntam abba hogymindig én vagyok az aki bármit cisnál az úgy nem jó, akinek nem lehet azt modnani hogy köszönöm, akirem indig fogni kell valamit mert az úgy jó. Igaz? Mindig van egy ilyen balfék akire csak úgy rá lehet kenni mindent, akit lehet cseszegetni, akin ki lhet élni a depressziódat, a rossz hangulatodat, akit kedvedre bánthatsz mert tudod hogy úgyse szól vissza, hogy vele megteheted mert nem tud ellene semmit se tenni, mivel vele mindig is így bántak.
Az élet igazságtalan. Igen ez most biztosan úgy hangzik mint egy lázadó tinipicsa nyafogása, talán ez így is igaz, talán tényleg egy hülye kis liba vagyok, aki tlságosa el van kényesztetve, amíg mások éheznek, amíg másokat vernek, végülis én csak egyetlen apró legyintést kaptam és azt is 15 évesen, ami talán elég vicces. Idáig nem érdemeltem volan ki? Persze azt is egy pitiáner dolog miatt, mert valaki majdnem leejtette a telefonomat. Jah hát persze hogy azért is én vagyok a hibás. Nylíván valóan azért nem ütött nagyobban mert útban volt a fal, és alig tudott elférni a nagyobb lendület.

Kicsi a házunk, ráadásul be is ázik, bepenészesedik, nem lehet normálisan átfűteni, nem is aludhatnak nálam a barátnőim, inkább át se jöjjenek, mostmár nincsen saját szobám mivel egybenyílik a konyhával, ami egyben a nappalink is. Éjszaka összecsípkedtek a pókok. Jah, igeneddig a szúnyogok szívták a vérem, mostmár a pókok támadtak be.
Végül is mindegy, nem érdekel, nem vagyok ébren amikor megharapnak, csak reggel veszem észe hogy valami égetően viszket és fáj. Szóval ez nem számít, csak ne lássam ahogy belémméjesztik a fogaikat. Nem szeretem a csúszómászókat a rovarokat, bogarakat. Idáig azzal etettem magam hogy nincs velük bajom csak félek tőlük, de nem, be kell látnom: ki nem állhatom, kiráz tőlük a hideg!
Hhh. Hogy lehet hogy már ilye aprócska dolgokon is kiakadok. Legutóbb azon bőgtem el magam majdnem hogy 2-es lett az angol témazáróm, amiből rögtön azt következtettem le hogy egy síkhülye tanulatlan, idióta vagyok, aki semmire sem fogja vinni az életben, még az egyszerű angol nyelv alapjait sem képes rögzíteni. Így fogok elpusztulni, némi tehetséggel a rajz iránt, amit nem tudtam kihazsnálni mert hajléktalanná váltam és nem tudom ellátni magam. Jah, talán tényleg sokat köszönhetek a szüleimnek, akiket ebben ap illanatban most látni se akarok, annak ellenére hogy még egy fal sem választ el minket. Itt ülök az asztalnál, a kezeim egymást marcangolják, és a szemeim egyre csak a küzdlmet nézik, amint letépkedem az ujjaimról a bőrt. Apám és anyám közben itt beszélnek nekem, már azt sem tudom miről, csak hallgatom az egybefolyó szokásos szöveget, amit levezetnek a rossz tanulmányi eredményemtől, a borzasztó magatartásomtól egszen addig hogy csóró leszek, nem fogok tudni eligazodni a világban, életképtelenné válok és meg fogok dögleni úgy hgy sneki se szeret majd, mert ők addigra már nem fognak létezni. Vagy legalább is remélik hogy nem, mert az borzasztó lenne ha úgy halnék meg hogy ők még életben vannak.
Hát persze. Talán hullatnának értem pár könynet, d rajtuk kívül senki, esetleg még a bátyám, de nem, ő egyáltaáln nem sírna. Nem azt mondom hogy nem szeret, bár lassan kezdek kételkedni benne, habár jól kijövünk mostanában. Deegyetlen ember sem sírna miattam ha én most meghalnék. A családomon kívül senkit sem érdekelne. Habár engem az sem érdekel hogy ők sírnának értem. Talán öngyilkosnak kéne lennem. Igen, ezzel bűntetnék mindenkit, hogy látjátok, így jártatok, most meghaltam, miattam sírtok és azért a sok baromságért amit elkövettetek ellenem. Gyűlölök élni, talán tényleg meg kéne halnom. Talán tényleg föl kéne állnom, odamennem a pulthoz, kihúzni a konyhakést a tartóból, és gyomron szúrnom magamat, akkor talán elkezdenének velem kiabálni hogy idióta gyerek, hogy te barom ,te állat, most azonnal viszünk a kúrhába, vagy hívjuk inkább a mentőket. De aztán már nem lenne remény, hamar kinyiffannék, a híradóban be is mondanák, a nevemmel együtt, és minden egyes olyan emeber aki nem hagyott békén, aki csak egy is rossz megjegyzést is tett rám elgondolkozna azon hogy mekkora egy idióta volt.
Nem. Nem így képzelem el a dolgot. Ez tőlságosan sablonos, nem hiszem hogy bármi iylesmi történne. De minden ismerősöm tudna nélkülem élni. Még Helen is, aki valószínüleg azt se tudja hogy mennyire kötődöm hozzá, nem képes észrevenni hogy nekem ő az egyetlen vigasztalást nyújtó dolog ezen a velejéig romlott világon. A Föld amúgy is túlnépesedett, én csak javítanék rajta azzal hogy eltűnik innen.
-Megértetted?
-Jane megértetted?! Válaszoljál!!! -Kiabál velem az apám, amire visszatérek a valóságba, gondolatfoszlányaim eltűnnek, ismét itt vagyok.
-Igen. -Mondom bólintva, érdes kezével megragadja az államat, azt mondja hogy nézzek rá, ne sírjak, ez idegesít, hiszen nem is sírok! De persze ezt direkt csinálja, addig amíg tényleg el nem sírom magam. Nem érdekel, akkor sem fogok sírni.
-De hiszen nem is sírok. -Mondom neki komor hangon, amire arca eltorzul.
-Dehogy nem látom hogy sírsz. Most meg mi a bajod? Nem kéne folyton mindenen megsértődnöd.
-Annyira látszik rajtad hogy ha nem tetszik valami!
Mondanám neki hogy csodálkozol.
A végén őt is meg fogom gyűlölni, anyát is, pedig ezt nem akarom, dem indig rajtam vezeti le a dühét, ős is mindenért engem okol, és már teljesen elegem van belőle.
De neki nem tűnik fel hogy én próbálok segíteni, hogy legutóbb is elmosogattam helyette, láttam hogy fáradt, de képzelje én is fáradt voltam, alig álltam a lábamon, akro jöttem haza az edzésről, ráadásul a térdem is rossz, és megállni se tudtam csak ahogy ott támaszkodtam a mosogatóra. Mégis elintéztem helyette. Kiteregetem a ruhákat, elindítom a mosást, leviszem a szemetet, boltba megyek, feltakarítom a lépcsőházat, mindent megteszek amivel csak egy kicsit is könnyíteni tudok az életén, de ő ezt mégsem látja. Mindig engem okol azért is amit nem is én követtem el, ráadásul nincs olyan nap hogy ne veszekednének a szüleim. Nincs egy nyugodt napom se. És ezt muszály előttünk, persze ők csak vitáznak. Hát jah, nem. Nem mondhatom ki a véleményemet, jobban mondva sosem volt véleményem mert őket ez nem érdekelte, ordibálnak velem és egymással is, az egész családdal, minden kis pitiáner dolgon, mert valamit másképp cisnálok mint ahogy ők azt elvárják, és ehhez még vágjak jó pofát is ugye?
Csodálkoznak hogy nem tudtam beilleszkedni a mai tinipicsák közé, mondjuk ezt nem is bánom, de nem értem hogy mi ezen az olyan nagyon érdekes, hogy nem tudok alkalmazkodni a környezetemhez.
Jó szülők, mindentől eltiltottak, belém nevelték hogy a világ rossz és az emberek szemetek, nem képesek értékelni a legkisebb jót sem, és mindenki csak saját magáért él. Hogy bármelyik pillanatban megerőszakolhatnak az utcán, hogy megkéselhetnek, hogy sose érezzem magamat biztonságban, és hogy ezért legyek jó ember, aki céltudatos és erős, nem mutat félelmet, de azért csak féljek mert jobb félni mint megijedni, de ne tegyem ki magam feszélynek. Ezek mellett legyen boldog és normális gyerekkorom, ismerkedjek meg a korombeliekkel, legyen stílusom, célom az életben, értsek is valamihez, mert ilyenkor már el kell határoznia magát az embernek, közben éljem úgy az életem minden percét mintha az lenne az utolsó, mosolyogjak mindenkire mert ettől jobb lesz a körülöttem lévők és a saját közérzetem is. Mert egy nőben a legszebb a mosolya, nem az alakja, de azért a mai világ elvárja hogy legyenek hatalmas melleim és formás hátsóm ne legyek se kövér se túl vézna, öltözködjek divatosan még ha meg sem engedhetem magamnak, legyenek gazdagok a szüleim, emrt akkor én is gazdagnak mondhatom magamat még ha semmit sem tettem érte, és persze legyek teljesen őszinte máokkal és magammal is. De ne legyek túl őszinte, sőt ne mutassak emg sokminent magamból mert akkor már könynedén kihasználhatnak és az orromnál fogva vezethetnek, ne bízzak senkiben de azért kerüljek közel mindenkihez, mert jobb az óvatosság viszont ne legyek antiszociális, legyen véleményem de ne mondjam ki mert csak megsértem a többieket, bizonyítsam be a nem létező igazamat, tudjak lazulni, bulizni még ha el sem engednek és elvárják tőlem hogy legyek komoly és önérzetes, nel egyek facér, de ízléstelen se, ne rejtegessem a testemet de ne úgy nézzek ki mint egy kúrva, ráadásul legyen stílusom ami persze mindenkinek tetszik, hordjam a tömeggyártmány divatruhákat persze csak úgy hogy tűnjek ki a tömegből, habár ne, nem jó ha feltűnést keltek mert az máris kiszemelt, és hát az a gyanús aki nem gyanús, és aki gyanús az nem gyanús.
Értsem meg ezt a bonyolult világot? Közben érezzek együtt a nehéz sorsú gyerkekkel adjak nekik adományt még akkor is hogy ha nem érdekelnek -mert az emberek többségét ez nem érdekli csak annyira szeretnek adományozni a gazdagok mert ez mutatja hogy mennyire jó emberek még ha nem is-, segítsek az elesetteken, adjak abból ami nincs, de ha van akkor már túlságosan is kapzsinak és smucignak kell lennem ahhoz hogy ne adjak, mert az az enyém, sokmindenre kell használnom ami fontosabb mint az hogy könnyítsek mások helyzetén. De e-mellett azért ne felejtsem el az adományozást mert az feltétlenül létszűkséges ahhoz hogy híres legyek már csak a határtalan jószándékom miatt is, mert hát ott van a többi tény hogy gyönyörű vagyok és hibátlan, iagz hogy sokan még fújjognak mellé de az csak irigység, mert ők nem értek el annyit mint én, mert ők nem születtek zseninek és nem születtek dúsgazdag családban és nem élvezhetik a pénz szórását, amit csak ara találtak ki hogy legyen egy-két "felsőbbrendű", akik uralkodhatnak a népen. Persze ha meg nem lenne pénz akkor is lenne egy-két olyan aki azt mondaná hogy nekem több jár, és elvenne mindent!
Értelmetlen ez a világ, mert nincsen olyan hogy világbéke, nincsen olyan hogy tökéletes élet, nem létezik a hazugságok nélküli világ, mindez csak illúzió amit el akarnak velünk hitetni, és megfosztani a gondolkodástól, hogy elrabolják az életünket és lélektelenül mászkáljunk az utcán, az értelmetlen kis nyomorult életünket folytatva.