12. Rész - Egy nap

Leia

Talán, talán én sosem leszek elég bátor ahhoz hogy ellenálljak. Hogy szembeszálljak.
Ezek a gondolatok sodródnak jó messzire a fejem tengernyi zuhatagán ahogy hozzácsapódok a falhoz. Beverem a fejem, fáj, rettenetesen fáj. A szívem csak úgy zakatol, a tüdőm, nem tud betelni a levegővel, egyre szaporább lélegzetvételekre van szükségem. Nem tudom ép ésszel felfogni hogy miért csinálják ezt. Miért nyomnak el. Miért bánnak velem így az emberek. Mintha csak egy darab szemét lennék. Habár, valószínüleg ez így is van. Megszorítom ujjaimmal a fejem búbját, ott ahol fáj, próbálok nem foglalkozni vele, arra gondolni hogy nyugalom, mindjárt vége, ha haza érsz jobb lesz, akkor már semmi sem történhet. Ezekkel a szavakkal nyugtatgatom magam, de tudom hogy sosem lesz vége.
A lány aki ellökött most közelebb lép hozzám, kezét hangosan a falhoz csapja, pontosan a fejem mellé, alig pár centire van egymástól az arcunk, próbálok lassabban lélegezni, lassan elhallgatni, megfulladni, majd szépen lassan eltűnni. Nem megy. Sosem fogok felszívódni.
Fanni bele kap a hajamba és megszorítja azt, úgy érzem csaknem kitépi a hajhagymáimat.
-Kérsz még? Ennyi nem elég?
Nem szólalok meg, egy árva hang sem jön ki a számon.
Nem értem. biztosan velem van a baj. Az emberek csak úgy nem szokták bánnai a másikat? Vagy, mégis? Elvégre én nem csináltam semmi rosszat. Nem tettem ellenük semmit. Legalább is nem tudom róla. Tehát ha bántottam is őket valamivel az nem volt szándékos. Bár ők ezt nem tudhatják.
-Mi van, csak nem elvitte a cica a nyelvedet?
-Hirtelen hogy megkukult.
Tisztáznom kellene ezt az egészet. Talán, talán ha most rákérdezek akkor minden helyre áll. Igen, biztosan így van ez az egész. Elvégre Fannival nem is nagyon beszélgettünk ez alatt a 8 év alatt. Pedig osztálytársak vagyunk, de eddig tulajdonképpen semmilyen kapcsolatot nem létesítettünk. Megszoktam már hogy az iskolában én vagyok a leggyengébb, a legelnyomottam, de ilyen még nem igen történt.
-Hogy lehet valaki ennyire kis nyápic. Ilyen hihetetlenül idegesítően gyenge és érzéketlen. Miért nem jössz már végre rá?! Ellenem nem tehetsz semmit!
-Mi,miért csinálod ezt? -Mély levegőt veszek, próbálok nem remegni, próbálom elfojtani a félelmet- Megbántottalak valamivel? Ha erről van szó én
-Hogy mi? Te nem vagy észnél! Ezt most te sem gondolod komolyan ugye?! Nem bántottál meg semmivel! Egyszerűen csak. Jó lenne ha végre lekoppannál Edről.
-Ed? De hát, ő az én legjobb barátom.
-Legjobb barát mi? Hát persze! Azt mondtam hagyd őt békén, és ha jót akarsz magadnak akkor így is teszel.
Azzal elment.
Szóval nem történt semmi amivel ártottam neki. Akkor miért történik ez?
Ed, Ed az egyetlen ember akivel jóban vagyok,.. és aki kedves velem.
Nyolcadikos vagyok, és nem, nem mondanám hogy annyira odáig vagyok az iskoláért. vagy is hát, a sulival nem is lenn úgy semmi gond, csak az oda járó emberek. Nem nagyon jövök ki az osztálytársaimmal, és tulajdonképpen senkivel sem. Ed és én már nagyon rég óta össze vagyunk nőve. Tulajdonképpen ő az aki segít nekem átvészelni ezt az egészet. Ő megért. Többnyire.
Már csak ez az év van hátra. Jobban mondva hamarosan már csak a második félév.
Talán ha bekerülök a művészeti iskolába minden megváltozik. Ennek így kell lennie. Az előkészítőn végül is egész rendesek velem az emberek. Az egy teljesen más közösség. Ott otthon érzem magam. Nem olyan mint az igazi családom, de valahogy úgy érzem hogy valamiben mégis jobb. Nem tudom miben. Biztos vagyok benne hogy be fogok kerülni. Be kell kerülnöm. Máshol nem tudnék elhelyezkedni. máshol nem érezném jól magam. Ráadásul, lehetne ennél rosszabb? Igen, biztosan így van, biztos hogy lehet, nem tudom hogy most mit sajnáltatom magam.
Az arcomat összehúzzák az izmok, elzsibbadok. A szemeimben szúrós érzés fanyalog. A nyelvemnek borzasztó íze van. Összeszorítom a fogaimat. Vér, halvoányan de érzek egy kis sót a számban. Elharaptam a nyelvem. A kezemet az arcomhoz emelem. Miért történik ez? Miért van ez így? Mi értelme van ennek. Remegni kezdek. Ujjaim megragadják az arcom mellett lévő tenyér alatti csuklót. Lejjebb eresztem karjaimat. Nem tudom abbahagyni a remegést. A szemeim összeszorulnak, a lélegzetem megáll. Próbálok nem sírni.
Nem akarok sírni. Semmi értelme sírni. Egyáltalán miért sírnék? Hiszen nem történt semmi. Semmi sem történt. Az ég világon semmi. Nem bántott senki. Az elhangzott szavak mind lényegtelenek a jövőmet illetően. Egy idő után úgy is el kell válnom Ed-től, ha tetszik ha nem. Előbb vagy utóbb de úgy sem tarthat örökké. Hiszen nem is ismerem igazán. Ahogy ő sem ismer engem. Akkor miért fáj ennyire ez az egész? Miért sírok, már megint?

***

Vízcseppek lepik el az arcom, majd a tenyerembe is beleássák magukat ahogy ráterítem a szememre ujjaimat.
Félrehúzódom. Nem akarom hogy bárki észrevegyen. Nem mintha eddig annyira feltűnő lettem volna, hiszen amúgy is egy eldugott sarokban vagyok, de ennyi nem elég. Fel akarok szívódni. Eltűnni innen. Szépen elfoszlani. Csöndben és észrevétlenül.

Elég volt. A sírást befejeztem. Erőt veszek magamon. Letörlöm a könnyeimet, még szipogok párat, küszködök a könnycsatornáimon kigördülni próbálkozókkal de végül legyűrőm őket. Mély levegőt veszek, és próbálok a lehető leginkább lenyugodni. Sikerül. Végre ismét a testem uralma fölött állok. Megigazítom a ruhámat, előveszem a telefonomat, a fekete képernyőn végigvizslatom kissé piros arcomat. Nem feltűnő. Nem olyan vészes. Ez még nem ok arra hogy ennél is hülyébbnek nézzenek.
Hamarosan becsöngetnek. Zsebre dugom a telefont és kifordulok a szekrény mögül, majd ki a zsákutcából, a fénytől düledező folyosón. Magabiztos léptekkel haladok előre a szekrények mentén. A mellettem elhaladó diákok rám se néznek. Nyugalom csak így tovább! Eddig nem is haladok rosszul.
Eltűröm a szemembe lógó frufrum tincseit. Mi előtt még észbe kapnék belebotlok Edbe, aki furcsa pillantást vet rám.
-Leia.
-Öm, igen, mi az?
-Hová mész? Az óránk a másik irányba lesz.
-Oh, igen?
-Igen.
-Jah, hát persze tényleg, a 26-osban. El is felejtettem pedig,.. még a táskámat is leraktam.
-Minden rendben? Kicsit zaklatottnak tűnsz.
-Nem, semmi gond. Jól vagyok. Csak megszédültem a folyosó túloldalán.
-Akkor gyerünk, mindjárt kezdődik az óra. -Ragadja meg a karomat és maga után vonszol.
-Mi-mit művelsz?
Az osztálytársaink már rég bent ülhetnek. Páran még kint ácsorognak és trécselnek a terem előtt, a tanárra várva.
-Ne engedetlenkedj csak szedd a lábad. Felelés lesz és én még mindig nem tudok semmit szóval igazán besegíthetnél. Mázli hogy Erika tanárnőnek akadt egy kis dolga.
-Miféle dolga?
-Nem mindegy az? A lényeg az hogy dolga akadt, mert.. mert elintéztem hogy késsen 10-15 percet az óráról szóval gyerünk, vedd elő az agyad és taníts!!
-De-de-de!!
-Nincs de!
Elérkezünk a teremhez vezető folyosóhoz, innen látom az osztálytársaimat. Fanniék is kint ácsorognak. Ahogy befordultunk a sarkon, minden lelassult. Ed karja és teste elhomályosult csak a méregtől zöldülő lány képe és izzó szemei tűntek elő, ami mondanom sem kell sokként ért.
Gőzöm sincs hogy mi tévő legyek.
A lábam bemondta az unalmast és majdhogy nem pofára estem. Végül sikerült lefékeznem, és valahogyan ellent mondnaom Ed vonszolásának amire megfordult.
-Mi az? Mit csinálsz? Ne állj meg!
-Ed, én most nem tudok segíteni.
-Mi? Mi az hogy nem tudsz? Az életem múlik rajtad! Ma tuti én vagyok a soros. Erika tanárnő morbid vigyora mindent elárult, sőt még többet is mint kellett volna!
-De nem érted, én most tényleg nem tudok segíteni.
-Miért nem? Mi dolgod van? Csak most az egyszer, még utoljára! Ne hagyj cserben Leia!
-Nem tudok, nem érted?! N-nem megy. -Ujjaimmal megszorítom a bal karomat. Nem tudok a szemébe nézni.
-Mi ütött beléd?
-Belém? Semmi! Te vagy az aki folyton az utolsó pillanatra halogatja a tanulnialót aztán meg engem nyaggat hogy segítsek neki!
A hangom megremeg. Ed morcos és értetlen ábrázattal bámul rám. Remélem elértem a kellő hatást. Őt ismerve most egy darabig nem fog hozzám szólni. Sarkon fordul és dünnyögve lindul a terem felé.
-Méghogy kihasználom őt. Ennek meg mi a franc baja van már?
Csak ennyit tudok kivenni a mormolásából, de ez bőven elég is. Lassan utánaindulok és befordulok az ajtón. Erika tanárnő nem sokkal utánam lép be a terembe.
-A mai felelő pedig...
Edre nézek, aki a terem túloldalán ül. A feje a semmibe néz, nem bújja a könyvet mint ahogy máskor szokta.
Erika tanárnő elmosolyodik, és kimondja a várva várt nevet.
-Leia. Figyelsz?
-Öh, mi?
-Te vagy a mai felelő.
-Ho-hogy én?
-Igen, jól hallottad, vagy van itt rajtad kívül még más Leia is az osztályban?
Nehéz lélegzettel állok fel. Becsukom a könyvemet és próbálok a feladatra koncentrálni. Menni fog. Megtanultam, tudom az egészet hiszen ez rohadt egyszerű. A szívem egyre hevesebben ver, a térdem megremeg.
-Szóval?
-M-máris kezdem. -Nyögöm ki halkan, egyre vékonyuló hangon. A mutató és a középső ujjam egymás mellett dobol, nem bírom leállítani a rezgéseket. A fülemben egyre csak hallom a zizegő, erősödő rezgéseket. Ezt az idegesítő robajt. A csend hangját.
-A második világháború. Mire várunk még?
Nem megy. Hogy-hogy nem megy? Egy percel ez előtt még tökéletesen tisztában voltam mindennel, pár röpke perc alatt le tudtam volna darálni Ednek is úgy hogy megértse és könynen felfogja. De akkor most mi a baj?
A tanárnő kérdezgetni kezd de nem jönnek szavak a nyelvemre, mintha minden kiesett volna. Miért nem emlékszem arra amit megtanultam?
-Na jól van Leia, ülj le, ennek így nincs értelme. Mondd csak, tanultál te egyáltalán a hét végén?
Csendben bólintok, próbálok meggyőző arcot vágni, hiszen így van.
-Te nem vagy az a felkésületlen gyerek. Szerintem nagyon okos és értelmes ember vagy, de tisztán látszik hogy nem foglalkoztál ezzel semmit. Még a múlt órán sem figyeltél?.. Hhhm, hát meg kell mondjam most nagyot csalódtam benned.
De hát én.. én figyeltem, én tanultam. Megértettem. Gondosan átnéztem mindent hogy még csak véletlenül se menjen ki a fejemből.
-De én,
-Te? Igen, mondjad. Te most nagyon felkészületlenül jöttél be az iskolába. Mostanában elég züllötten viselkedsz tudsz róla? Senki sincs megelégedve jelenleg veled. Te egy kitűnő tanuló voltál tavaly, idén pedig mintha lazsálnál. Pedig pont most nem kéne. Hiszen az idei az egy döntő év. Jobb lesz ha belehúzol. Minden esetre. Ez egy csúnya karó, de ne aggódj ki tudod javítani. Feltéve ha rendesen készülsz.
Szótlanul ülök a padban, érzem a rámszegeződő pillantásokat, jobbról látom Fanni kunkoródó száját, éles tekintetét.
Az órának vége. Kicsöngettek. Teljesen magam alatt vagyok. Nem tudom mi van velem. Nem tudom hogy most mi van.
Összepakolom a cuccaimat, és kiballagok a teremből, páran nekem jönnek, egy-egy bocsi is elhangzik, de mindenki elsuhan mellettem. Utolsónak érek ki a teremből a lányok már várnak.
-Leia..
-Igen?
-Ez furcsa volt, ilyet sem láttunk még tőled. Hiszen te tényleg egy minta tanuló vagy. Hol hagytad azt a stréber agyadat?
-Hirtelen átváltott fogyivá.
-Minden kiesett a kicsiny fejedből? -Pöcköli meg Fanni a homlokomat, majd közelebb hajol hozám.- Jól tetted hogy odébb áltál. Ne feledd, Edet továbbra is hagyd békén, egy szót se válts vele!
Csak bólintok, és gyorsan elspurizok. Egyik lábam szedem a másik után, már fáj, nagyon fáj. A tüdőm szorít, egyre gyorsabban lihegek. Lemegyek a lépcsőn, sietek, hogy minél hamarabb elérjem a kijáratot. Az utca fényes, a nap még javában fönt van. Izzaszt a kinti meleg levegő.
Persze rögtön összefutok a haza felé tartó Eddel.
-Leia.
-Oh, Ed.
-Mi van veled, olyan furcsa vagy ma.
-Semmi. -A pucsiján lévő zipzárt bámulom, nem merek a szemébe nézni. Nem akarok a szemébe nézni. Nem akarom hogy lásson.
-Te mindig tanulsz, mi történt? Megint bántottak?
Csak nemet intek a fejemmel és elsuhanok mellette.
Talán egyszer. Talán egy nap. Majd felülkerekedhetek a félelmeimen. De ez a nap sajnos nem a mai.Siettemben megbotlok, összegabalyodnak a lábaim, majdhogynem a földre zuhanok. Ed tart meg jobb karját kitartva állította meg az esést.
-Előlem menekülsz?