19. Rész - Szeretni

Annie

Néha jó lenne csak úgy szállni a levegőben. Lebegni a semmiben. Szertefoszlani, és szépen lassan eltűnni...
Feladtam. Talán, talán nagy hülyeség volt ez az egész. Nincs értelme, és soha nem is volt.
Az óra hangos kegyegése viszhangzik a sötét szobában. A falakról visszacsapódó kattogások egyre csak betöltik az egész helyiséget. Az éjszaka rideg némasággal telik. Mégis olyan észveszejtően zajos ez a pillanat. Meglehet, nem is az óra hangos, csak én kattogok össze-vissza.
A fejfájáson kívül nem érzek semmit. Semmi nyomó, vagy szúró érzést a mellkasomban, se a könnyek csípdelődését a szememben. Egy nyomorult érzelem sem szövődik bennem. Semmilyen. Lehet hogy túlzottan egyszerű vagyok. Vagy épp ellenkezőleg, nagyon is bonyolult. Ki tudja? Lehetséges egyszerre mind a kettő?
Bryson nem szeret. Ezt jól tudom. Mindig is tudtam. Csak abban reménykedtem hogy idővel majd változni fog a helyzet. De tévedtem. Semmi sem változott. Minden ugyanolyan maradt mint régen. Vagy ha mégsem, akkor inkább rosszabbodott a helyzet. Megeshet hogy tudja hogy tetszett nekem, és nagyon is idegesítette a dolog csak nem akart bunkó lenni. Elég tapintatos egyén. Bár így sokkal inkább szenvedtem. Vajon most is szenvedek? Ennek másnak kéne lennie nem?
Egyik nap elhatározom hogy jó, föladom, nem fogok vele foglalkozni, elvégre nem történt kötünk semmi, csak bemesélem magamnak ezt az egészet. Aztán a következő reggel pedig azzal bíztatom magam hogy ha bedobok mindent, szép leszek ma, talán meglát bennem valamit. Talán egyszer csak bumm, megtörténik a csoda! Tudom hogy nem a külsőn múlik ez az egész. De én nem tudok más lenni. Elméletben olyan személyiség vagyok aki az esete. De valahogyan mégsem sikerülnek úgy a dolgok ahogyan kellene. Bár ki tudja? Lehet hogy ez direkt van így. Kissé elkeserítő. Nem, inkább szánalmas.
Miért nem tudok leállni?
Csak egyszerűen azt mondani hogy 'jó, vége van' és megszűnik minden hozzá fűződő akaratom. Sosem voltam szerelmes. Soha! Sohasoha! Most meg sikerült kifognom egy olyan palit, akit egyáltalán nem érdeklek. Akkor nekem miért tetszik? Miért van ez így? Irritáló ez az egész.

***

Karácsony van. 2013. 12. hó 24. A nap narancsos sugarai bearanyozzák az egész tájat, és a kopasz fák ágait sárga növényként borítják el.
A padon fekve most minden olyan csöndesnek és egyszerűnek látszik.
Hhhh, talán sosem lesz vége. Sosem...
Vajon tényleg igaz amit érzek? Biztos jó ez így? Nem, nem hiszem. Vagy, talán mégis. Habár, még sosem voltam szerelmes. Most sem lehetek biztos a dolgomban. Ha elmondanám neki, biztos elutasítana. De nem is szeretném bevallani. Elvégre ezek változó érzések, és amúgy is van barátnője. Nem is olyan rossz ez így. Csak kicsit fura, és szokatlan.
De ha el is mondanám, nem haragudna. Furcsa lenne  és visszautasítana, de megértő lenne, és kedves. Ez az ami méginkább felidegesít. Kedves... Miért ilyen kedves? Ha gonosz lenne és bunkó, biztosan nem szeretném. de csak azért tetszik mert rendes velem? Csöndes vagyok és zárkózott. Hiába próbálok barátokat szerezni, ismerkedni, nem igen megy. Nem tudok beilleszkedni a társadalomba, és ő csak ezért figyelt fel rám. Csak ezért olyan amilyen. Semmi másért. Mindössze ennyi az egész.
Eléggé szívszorító érzés...
A kezemet fölemelem, és eltakarom vele a felülről jövő fényt. Nagyot sóhalytok.
-Semmi sem fog megváltozni. Minden marad ugyanolyan mint volt.
-Hogy érted ezt? -Hallatszik egy kérdő hang.
Elemelem a kezemet, és Liz arca jelenik meg előttem. A lány mosolyogva néz le rám. A szemeiben mégis valami kegyetlenség, harag csillan meg. Vagy csak én látom bele a féltékenység miatt? Igen, valószínüleg így van ez. Hiszen azt se tudja hogy ki vagyok. Bizonyára azt sem tudja hogy ismerem Brysont.
-Öh, mi?
-Ide ülhetek?
-Persze. -Föltápászkodom és odébb csúszok a padon.
A haja vörösen ragyog, kontyba van kötve, a szemei tiszták, kicsit besüllyedt szemgödre mély, elszánt tekintet, ugyanakkor némileg búskomor ábrázatot nyújt számára.
-Te vagy Bryson barátnője igaz?
-Igen, Liz.
-Tudom.
-Szóval már ekkora hírem van?
-Hm nem, nem mondanám.
Kicsit kínos pillantással, kikerekedett szemekkel néz rám, a szája mosolyra gördül. Én is megszeppenek, csak úgy icsúszott a számon a mondat. Majd elkezd nevetni. Szép fogai vannak, szép fehérek. Gyönyörű az arca amikor nevet.
-Ahhoz képest hogy tél van elég jó idő van.
-Hm, igen.
Mindössze egy vékony pulcsi, egy farmernadrág és egy piros sál van rajta. Nem esik ugyan a hó, de azért olyan meleg sincs.
Általában kisminkelve látom, de most teljesen tiszta az arca. Se szemceruza, spirál, púder, se rúzs... Még így is szép.
-Mi az?
-Hm?
-Mit nézel annyira rajtam?
-S-semmit.
Kínos a csönd. Csak előre néz, kicsit mintha belemélyedne a gondolataiba, gyönyörködne a városi kilátásban, amit amúgy minden nap láthat. Nem valami szép ez a hely.
-Szerintem csodálatos. Gyönyörű hely.
A gondolataimban olvas?..
-Nekem nem tetszik annyira.
-Nem? Pedig, szürke ugyan az ég, de a nap csodásan ragyog. Kicsit olyan selytelmes ez az egész. Nem? Nem olyan kilátást nyújt? Ez a ködös, borongós kép, ahol mégis gyönyörűen süt a nap.
-Igazad lehet.
Újabb hosszas csend. A szél fúj, belekap a kusza tincseibe amik a fehér bőre mellett vonaglanak végig, mint a tenger hullámai.
Föláll, kicsit megnyújtózik és felém fordul:
-Nincs kedved meginni egy kávét?

Liz egy furcsa lány. Tudom hogy nem mutatja meg magát nekem. Sosem fogja. Mindössze csak kíváncsi rám. Vagy talán csak unatkozik? Ahogy ott ül az ablak mellett, és bágyadtan bámul kifelé az utcára, igaza volt, minden olyan selytelmes. Tényleg. Ez az egész nem egyszerű. Ez nehéz.

Nehéz elengedni, nehéz megszokni, küzdeni érte, magunknál tartani. Szeretni nehéz. Ahogy rám néz, mintha csak ezeket mondaná. Nem tudom milyen lehet ő valójában, talán valami egészen más mint amilyennek elképzelem. Talán Bryson is más. elvégre őt sem ismerem annyira. Sőt, egyáltalán nem. Nem könnyű elfogadni de így van. Én mindent meg akarok tenni azért hogy ez változzon. Meg akarom ismerni őt, még ha csak barátként is, de szeretnék hozzá tartozni. Szeretném ha kedvelne, még ha tovább nem is jutok. Talán ennek így kell lennie. Talán nem lesz soha több, de minden esetre nem adom fel, mert nem adhatom fel! Nem tehetem meg.

-Annie.
-Öh, igen?
-Van barátod?
-Mármint, fiúm?
-Igen.
-Nem, nincs.
-Nincs? Oh, és tetszik valaki?
-Hát ami azt illeti...
-Óóó, szóval igeen, megtudhatom hogy ki az?
-Hogy ki? Hát izé, ami azt illeti. -Elvörösödök. Most mégis mi a francot mondjak neki?
-Na? -Csak mosolyog rám kedvesen, gyermeki arccal, és várja a választ. Túl kíváncsi.
-Ez titok.
-Hümm, értem. És akarsz róla mesélni?
-Mit meséljek?
-Nem tudom, akármit. Milyen érzés szerelmesnek lenni?
Kicsit megszeppenek. Hogy milyen érzés? Ezt jól kéne tudnia. Vagy csak úgy kérdezte, hogy mit érzek itt belül? Ezt szavakkal nem lehet leírni. Nem is tudnám elmondani. Talán...
-Nyomasztó.