23. Rész - Ismét szőke

Bryson

Annie vörösen izzó arccal nézett fel rám, amikor észrevette hogy a matekfüzetében lévő kis rajzocskákat vizslatom.
-Hallom összefutottál Lizzel.
-Igen. Elég, kedves lány. Kicsit meglepődtem.
-Mert?
-Hát nem is tudom, olyan fura volt. Csak úgy elkezdett hozzám beszélni, aztán meghívott kávézni is.
-Igeen, könnyedén barátkozik. Bár nem olyan nyitott.
-Jah. Kicsit olyan mint a kis herceg. Akármit kérdeztem tőle vagy úgy tett mintha nem hallaná, vagy visszakérdezett. Csak az apróbb lényegtelen dolgokra válaszolt.
Látom hogy valami nincs rendben. Valami megváltozott. Ez a hétfő reggel nekem sem indult valami fényesen, de Annie mindig mosolyog. indig vidám hangulatúnak tűnik. Kicsit ugyan néma, de ez a természeténél fogva adódó tulajdonsága. Vagy talán csak nem akar hülyeségeket fecsegni. Ki tudja. Jobban teszi. Okos lány, és vicces.
Végignézek rajta, mélyen a szemébemeredek, állja a tekintetemet, nem pislog. Barna szembárja megigéző, hosszú, csakhogynem szemöldökéig érő szempillái végét szőkésre festi az ablakokon beáradó fény.
-Hhh.. Talán olyan barátnő kéne nekem mint te.
A tekintete ilyenkor meghökkent, kissé zavarodott fejet vág. Persze nem csoda. Már megint nagy baromságot mondtam.
Annie gyönyörű lány. Tökéletes testalkata van. Ugyan kicsit kicsi a melle, de e felől el lehet tekinteni. Nem beszél sokat, de azért humoros és jófej. Hosszú, egyenes gesztenyebarna haja van. Jól áll neki a szemüveg.
Ha jobban végiggondolom, eléggé hasonlít Lizre.
Sőt, majdhogynem ugyanolyanok. Talán nem külsőre, de belül biztosan megtalálnák egymás között a tökéletes egyensúlyt. Talán ezt Liz is érezte amikor odament hozzá random beszélgetni. Talán tényleg így volt, csak éppenséggel nem keltette föl az érdeklődését. Nem tudom miért, de elsiklott a felette. Vagy nagyon is érdekesnek találta, de úgy vélte ennyi elég belőle. Ki tudja? Tulajdonképpen nem is nagyon érdekel.
-Bocs, nem úgy értettem.
Elmosolyodik.
-Semmi baj.
-Meséltem neked már Heavenről? -Akarva-akaratlanul ő jutott eszembe. Nem tudom miért, mostanában elég gyakran gondolok rá. Rég láttam, nem tudom hogy most mi van vele, és ez aggaszt. Talán meg kéne látogatnom.

***

22. Rész - Üresség

Leia

Emet kedves tekintettel néz fel rám, majd szemei a kezem felé terelődnek. Hátra teszem a karjaimat. Az ujjam véres, érzem ahogy a vörös váladék végigcsorog rajta, és a tenyerembe érve kisebb pocsolyaként ülepszik meg. Remegek. Kicsit megilyedtem, de nem ez zavar. Inkább az egyre feltűnő jelek. A remegés felerősödése. Lassan már nem csak az ujjaim fognak rángani, és nem fogom tudni leplezni magam.
A fiú elgondolkodó tekintettel mered rám. Érzem hogy néz, ahogy elfordulok tőle, de nem tudok ellene tenni semmit.
A szilvesztert Emettel és Bruce-szal töltöttem. Tudom hogy Bruce nem nagyon kedvel. Mindig mogorva és közömbös velem. De mégis örülök hogy megismertem. Belül biztosan bánjta valami. Biztos valami nagy seb érte a szívét, azért ilyen.
Nem ittam semmi alkoholt. Nem is terveztem. Gyógyszereket sem szedtem. Csak amit az orvos fölírt a betegségemre. Már fogyóban van, de nincs pénzem újabb adagra. Nem tudom honnan szerezhetnék, hogy mihez fogok kezdeni ha elfogy.
A fiúk egy kicsit berúgtak, de a pia hatása hamar elmúlt, reggel 2 körül már teljesen józanok voltak.
Ed megint hívott. aznap már harmadszor. Mégsem tudtam felvenni a telefont. Csak hallgattam a csengőhangomat, és néztem ki a fejemből. Élveztem a kedvenc számom csilingelését a fülemben, belemerültem a zenébe.
-Miért nem veszed fel a telefont?
Ránéztem Bruce-ra, akinek az arcán már látszottak az unalom nyomai. Valószínűleg idegesítette hogy ugyanazt a silány számot már harmadszor meg kell hallgatnia.
-Szeretem a csengőhangom.
Egy darabig furcsa grimasszal vizslatta az arcomat, hogy vajon igazat mondok-e vagy talán csak érdekesnek és értelmetlennek tartotta a válaszomat. Majd elnevette magát. Most először sikerült megnevettetnem őt, ami nagyon jó érzéssel töltött el. Végre először nem úgy nézett rám mint akit annyira idegesítek.
Emet három bögre habos kakaóval tért vissza, amit valószínűleg az anyukája készített nekünk mert tele volt díszítve csupa finomsággal. Csokigolyók, és egy-egy csíkos bocskorszíj díszítette és édesítette a finom löttyöt.
Bruce reggel 4 körül hazament. Csak én maradtam ott. Emettel jókat beszélgettünk, sokat nevettem azon az éjjelen.
Az utolsó hívást reggel 7-kor kaptam. Már egy ideje hallgattam a telefonomból kiáradó hangzavart, amikor Emet egyszer csak elkapta mellőlem és beleszólt.
-Haló?
A túloldalról átszűrődő érdes hang Ed hangja volt. Egyre nehezebben vettem a levegőt. Eszembe jutott minden. Minden emlék. Amikor a kanapén ülve megcsókolt, az volt az első csókom, ahogy átölelt, magához húzott, amikor a lányok föllöktek a folyosón, a kiabálások, a vigasztaló hangja. Miért adtam föl olyan egyszerűen? Az ujjaim a számra tapadtak.
Emet felém nyújtotta a telefont.
-Veled akar beszélni.
Könnyes szemekkel ráztam a fejemet, a kezem még mindig az ajkaimon szorongott.
-Leia, vedd el! Beszélj vele!
-Nem. -Mondtam szinte hallhatatlanul, végül a fülemhez tartotta a mobilt.
-Leia! Haló, hallasz engem? -Abban a pillanatban megállt minden körülöttem.
Remegve fogtam meg a készüléket. Mély levegőt vettem és letöröltem a könnyeimet.
-Szia. -Nyögtem ki végül.
-Szia! Mi van veled? Alig beszélünk, már nem is látlak soha, egyszerűen felszívódtál.
-Én, én csak...
Nem tudtam mit mondani a vonal másik végéről kétségbeesett hang szólt vissza.
-Nem gondoltad meg magad? Tudom hogy azt mondtad hogy felejtsük el de,...
Majdhogynem zokogni kezdtem amikor meghallottam a szavakat.
-Végül nem adtál smemi választ.
Alig bírtam ki hogy en sírjam el magam. Néma csönd ülepedett le pár pillanatig. Kínosan éreztem magam hogy Emet előtt történik ez.
-Szóval?
-Ü-üm...
-Hhh,, értem.
-Sajnálom. Én, nem akarom, nem akarom... -A kezemet néztem, nem szerettem volna ha kiderül a titkom, pont most, pont ebben a pillanatban, direkt próbáltam elkerülni minden feltűnést, és most mégsem tudom elmondani amit szeretnék mert utána nem tudnám kimagyarázni magam. Emetre néztem.. A srác keresztbe elnyúlva az ágyon feküdt, mintha egyáltalán nem is érdekelné hogy mi történik itt, ezért végül úgy gondoltam talán elsuhannak a fülei mellett a szavak.- hogy miattam menjen tönkre minden. Nem szeretném ha értem aggódnál. Ez, ez nem olyan dolog ami csak úgy elmúlik, ezen nem lehet segíteni.
Akkor még észre se vettem de Emet végig fülelt, a szeme sarkából figyelte az eseményeket, az arcomat, pontosan megjegyezte amit akkor mondtam, és próbálta leszűrni a történteket.

-Akarsz beszélni róla?
-Miről?
-Tudod... -Idegesen emelem el róla tekintetemet.
-Edről?
Nagyot sóhalyt.- Igen.
Kicsit megnyugodtam, de nem nagyon voltam biztos a dolgokban.
-Hát, igazából a lényegről már beszámoltam neked. Még karácsonykor.
-Hát, eléggé kivehetetlenüldobáltad felém a szavakat.
Elmosolyodtam. Most viztosan azt gondolja magába hogy "vajon miért", jól tudta hogy vannak dolgok amiket nem akarok megosztani vele.
-Ennyire érdekel hogy mi van velem?
Bólintott. A szemei megigéztek. Nem tudom miért, de hittem neki. Elhittem minden egyes szavát. Hogy komolyan törődik velem. Talán akkor, abban a pillanatban történt hogy megdobbant bennem valami, és az a szokványos hiányérzet, ami e tüdőm környékén telepedett meg, egyszer csak eltűnt. Szép lassacskán felszívódott, úgy hogy közben észre se vettem. A szemeimről letöröltem a könyneket, ő csak mosolygott és végighallgatott arról amiről beszélni akartam, amit nem igazán mondtam el neki a felől még nyüstölt egy kicsit de ha úgy látta hogy nem szeretnék róla beszélni és kínos nekem akkor más témáról kérdezgetett. Kicsit emllkeztetett Dan-re, ő is hasonló féleképpen közelítette meg a dolgokat.
-És mi van Bruce-szal? Kedveled őt nem?
-Bruce? Igen, nagyon is. Kicsit rosszul esik hogy olyan elutasító, pedig úgy megismerném. Szeretnék a bartja lenni.
-Ne aggódj, egy idő után megpuhul. Láttad hogy ma is kedvesebb volt a megszokottnál. Ez már csak így megy.
-Néha kicsit féltékeny vagyok Choe-ra és Hane-ra, amiért velük ilyen jól kijön.
-Igeen, azon én is eléggé meglepődtem. -Mondja selytelmesen.- Valószínűleg érdekesnek találja őket mert ikrek, mégis tökéletesen eltérnek egymástól. Eddig nem nagyon ismertem ikerpárokat. Te igen?
-Igen, egyet. Még az általános iskolában. Eléggé... gorombák voltak.
-Igen?
-Emi és Nancy. Nem nagyon kedveltek. Egy bizonyos Fanni barátai voltak.
-És ő?
-Ő sem kedvelt. -Elnevettem magam kínomban.- Ha jobban belegondolok senki sem bírt abban az iskolában.
-Tényleg? Hogy lehet az?
-Csak, csak Ed. -Ahogy erre gondoltam megint elfogott a bánat. Nem kellett volna annyira elutasítónak lennem vele.

"Az arcomat lágyan cirógatják a szél fújta kusza fürtjeim. A karjaimat kitárom, érzem ahogy a szirten állva megáll az idő, és a pillanat csak az enyém, akár itt rögtön le is zuhanhatnék a mélybe, nem számítana, mert amit idáig láttam csodálatos volt, és örökké a szívembe zártam. Kezeimmel a nap felé kapálózok, ami lágyan érinti ujjbegyeimet melengető fényével. A fény áthatolt a bőrömön, éreztem ahogy felpezsdíti a véremet, és végigárad az egész testemen, bizsergető érzést hagyva maga után.
- Nagyon szerettem őt. "Ez a fény vagy te az én életemben. Az egyetlen és örök." Ezt mondta. Akkor nagyon meghatódtam. Komolyan gondolta.

Emet kezét lágyan a hajamba túrta, tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, a szemei olyan őszintén és kedvesen ragyogtak, hogy nem tudtam ellenállni."

-És én? Én tetszem neked?
-Ho-hogy érted ezt?
-Leia gyönyörű vagy. Hogy lehet az hogy csak egyetlen ember érdeklődött feléd? Ez, ez lehetetlen.
Aznap éjjel megtörtént az, ami még sohasem. Engedtem Emetnek hogy közelebbről megismerjen. Akkor jöttem rá hogy teszett, és Ed szerelmét hirtelen felváltotta a fiú forró ölelése. Talán csak átvertem magam. Csak azt akartam hogy tényleg így legyen. Pedig tudhattam volna hogy a valóság teljesen más. A valóság fáj. Meglehet hogy ezért húnytam le a szemem arra pár pillanatra. Hogy csak egy kicsit, csak egy apró szempillantásra végre az álmaimba merülve éljek.

***

21. Rész - A burok alatt

Emet

-Csá haver!
-Szia.
Bruce ledől a fa árnyékába. Hűvös van. A hó ugyan már régen eltűnt az utcákról, de maga után hagyta a morcos téli hideget.
-Liz mikor jön?
-Nemsokára. -Előkotorja a bőrdzsekijéből a cigarettáját és az öngyujtót.
-Kérsz?
-Nem, most nem kössz.
-Hát jó. -Apró láng lobban fel a kezei között, amivel meggyújtja a cigit és mélyet szippant belőle.
-Mások is jönnek majd.
-Kicsodák?
-Pár elsős.
-Minek hívtál meg elsősöket?
-Te másodikos vagy, szóval ne pampogj itt!
-Nem vagy vicces. Tehetek én arról hogy egy évet kihagytam?
-Hát...
-Költői kérdés volt, nem várom el hogy válaszolj.
A szája sarkában kicsit elmosolyodik.
-Tudod, ha nem lennél mindig olyan mogorva és barátságtalan másokkal, vagy esetleg nem a rossz és nyers odlaladat mutatnád talán elhinnék hogy jófej vagy.
-Pofád lapos, ezt pont te mondod kis antiszoc buznyák? -Elneveti magát.
-Buznyák?
-Nem tudom hogy ez honnan jött. Jah és amúgy, én is hívtam egy elsőst.
-Nocsak.
-Egy kis rocker csajszi, elég vicces.
-Vicces?
-Igen, sokat röhögök rajta.
-Jah szóval rajta, nem vele.
-Ja. Egy kóreai csaj. Amúgy elég helyes.
-Én is ismerek egy
Liz megérkezett. Épp most fordult be a sarkon. A szájából egy félig elszívott cigi lóg ki sréhen, a járása ugyanolyan komótos mint amilyen szokott lenni. Kicsit szakadt ruhákban, összevagdosott, mélyen kivágott fölsőben jött és egy kikoptatott nadrágban. Az ajkain vörös rúzs virít, a haja frissen festett. Bruce-ra néztem, aki érdeklődve szemlélte a hirtelen megjelenő lányt. Látszott a szemén hogy ínyére van a látvány, és egyszerre fedeztem fel benne örömöt és keserűséget. Tudom mi volt köztük, Bruce mindent elmondott, és persze már régebb óta ismerjük egymást mi hárman. Liz is bukott egy évet, mert rehabilitáción volt. A dolgok csak ez után kezdtek el romlani, a családjában és a barátai között, meg persze Bruce és közte is. Ma már jóban vannak, de ő még mindig szereti a lányt. Néha felgyülemlik bennem a gyűlölet, amiért Liz olyan makacs és kegyetlen tud lenni.-Sziasztok. Na mi a helyzet?
-Semmi, várjuk az elsősöket.
-Na és milyen a friss hús amúgy? Még nem kerültek szóba pedig már lassan itt a második félév. Hhhm, valószínűleg nem lesz hó karácsonykor. -Hirtelen terelte a témát ahogy fölnézett az égre.
-Jófejnek tűnnek, bár van pár beképzelt gyerek köztük.
-Az mindig van. -Leült a pad tetejére és tovább szívta a cigit.- Mikor jönnek?
-Most.
Először Leia jött ki az épületből, hatalmas táblát szorongatva a jobb válla alatt. Fején bojtos sapka, nem visel kabátot csak egy bőrdzsekit, és egy vékony masnis rózsaszín ruhát,  fekete, csotvázas harisnyával. A nyakát egy hatalmas kék sállal tekerte körbe.
Szép lány, és nagyon aranyos, eléggé visszahúzódó. Hiába próbálom megfejteni nem megy, nem sikerül rájönnöm hogy mi van vele, amitől ennyire magába zárkózik. Talán nem is kéne vele foglalkoznom.
-Sziasztok.
-Szia Leia!!! -Kiált föl liz, kikapja a szájából a slukkot, eldobja és szó szerint ráugrik az előtte állóra, aki majdnem összerogyik alatta. Bár Liz nem valami nagy darab lány.
Hamarosan két kóreai lépett ki a kapun.
Két kóreai akik olyanok voltak mint két tojás. Hajuk egyformán hosszú, vállig érő fekete, kicsit hullámos. A mozgásuk is tökéletesen ugyanolyan volt, csak a stílusuk volt eltérő, de az szembetűnően.
-Itt jön Choe.
-De hisz ők...
-Ikrek. -Fejezi be a mondatot Bruce.- Még az első nap találkoztam velük. Choe a rocker, és hát a másikat nem ismerem. De elég érdekes nem gondolod?
-De. Ugyanolyanok de mégis tök eltérőek.
-Legalább meg lehet különböztetni őket egymástól.
-Jah.
-Sziasztok. Ő a húgom, Hane!
-Hello.
-Én meg, Choe vagyok.
Mindenki szinte egyhangként köszön, Leia kicsit később, elmosolyodik ahogy tekntetét a két lány között váltogatja.

Péntek délután van. A szokásos helyre mentünk, a park után lévő elhagyatott helyre, a domb tetején, ahonnan rá lehet látni a városra.
Az idő további részében dumáltunk, megismertük az újakat. Bruce leginkább Hane-val és Choe-val dumált, Leia csak távolról figyelte őket miközben Lizzel beszélgetett, én meg köztük ültem és néztem hogy alakulnak az események. Liz előhúzott a táskájából egy üveg pálinkát, amit szépen kortyolgatni kezdett, néha lezárta a szemeit és mélyet szippantott a levegőbe. Erősnek bizonyult az italt. Nem csoda, 52°-os pálinkát nem szoktak csak úgy vedelni. Bruce kivette a kezéből és ő is megkostolta, az ikreket is megkínálta, Choe elfogadta és nyelt párat amitől rögtön kivörösödött az arca. Hane elutasította.
-Kössz nem, nem szoktam nagyon inni.
-Nem?
-Ekkora meglepetés?
-Hát, igen. Leia? -Nyújtotta a lány felé az üveget, az arcán egy mosoly szerűség jelent meg. Nem nagyon kedveli őt, csak próbálkozik. De azért elviseli. Fura hogy az ikrekkel enynire jól kijön, pedig alig ismeri őket. Talán csak érdekesnek találja.
-Köszi. -Elvette a piát, rámosolygott Bruce-ra, majd nagyokat kortyintott az italból. Elég sokat, 7 után már nem számoltam. mindenki csak meredt hogy hogy bír ennyit inni. A szemeim kidülledtek.
-Úristen. Vasgyomrod van?
-Ez nem normális.
-Milyen alkoholista vagy te? -Neveti el magát Liz, és mindenki más is, Leia csak pirultan kínosan vigyorog, talán azon gondolkozik hogy nem kellett volna meginnia az üveg tartalmának több mint a felét.
-Elég, jól bírom az italt. -Szólal meg végül.
-Vettük észre.
-A nagypapám mindig csinált házipálinkát, meg bort és mustot. Amikor kicsi voltam csak a mustot iszogattam, de mindig megkínált a pálinkával is, és olyan 12 éves koromtól gyakrabban kínált meg mindenféle házi készítményével.Így hozzászoktam. -Idenyújtja nekem az italt, amit én is megkóstolok. Tényleg elég erős. Nem iszom sokat, de egyre elmeredek az előbbieken.
Bruce-ra nézek, akinek az arcán széles vigyor ül ki, rámnéz, tudom mire gondol, rá van írva, kíváncsi hogy mennyit tud inni a lány, és hogy mennyire bírja. Az éjszaka folyamán mind azon voltunk hogy leitassuk az eddig olyan szendének és ártatlannak tűnő Leia-t, aki ezzel a húzásával tényleg felkeltette az érdeklődésemet. Még nem mentünk el vele sehova, csak beszélgettem vele a szünetekben, meg néha suli után amikor összegyűltünk páran az iskola előtt, beültünk kocsmázni is, de nem ittunk csak sört, és abból se sokat.
Egyre végigjárt az a különös érzés amitől kirázott a hideg. A megismerés vágya, a szívem zakatolt az izgalomtól, azon Cikázott az agyam hogy vajon mi rejtegetni valója van még előttünk, és nem bírtam magammal. Egyre többet akartam megtudni róla.
Amikor besötétedett visszamentünk a városba inni, csak úgy kószáltunk össze-vissza és jártunk parkról-parkra. Az idő lehült de senki sem fázott, a pia mindenkit átmelegített. Később aztán nálunk kötöttünk ki. Nem terveztem semmit, a szüleim nem töltötték otthon az éjszakát, de nem is csaptunk nagy házibulit. Beültünk a szobámba, nassoltunk és ittunk. Közben csak oldódott a hangulat. Az este közepe felé kezdett Leia arca is vörösödni, minél többet ivott annál jobban mosolygott.
Egyszer csak azon kaptam magam hogy egymás előtt ülünk, az arcunk alig egy centire van és a másik szemét vizslatjuk.
-Tényleg nagyon nagy.
-Az. Eléggé megnőtt a pupillád.
-Vicces. -Elneveti magát, én is vigyorgok.
A lány eldől, azt hittem hogy összeesett mert a szemeit hirtelen csukta le és pár pillanatig úgy is maradt, a szája kicsit tátva, hosszú pillái árnyékot vetettek az arcára, haja szerte-szét hevert a szőnyegen, néhol fölkúszva a vállára.
-Leia! Jól vagy?
Kinyitotta a szemeit, lassan, nagyon lassan nyíltak szét a szempillák. Elmosolyogta magát.
-Azt hiszem, kicsit lerészegedtem...
-Igen, meglehet. -Lefeküdtem mellé és a plafont bámultam, hirtelen Bruce feje ugrott be a képbe. Annyira megijdetem hogy lefejeltem.
-Au!
-Ááá... -Fogtam fájó homlokom, ő is az övét, a többiek csak nevettek, mi meg sápítozva dőltünk vissza.

***

20. Rész - Karácsonyi parti

Evelin

Az utca ugyanolyan kopár mint volt. Az ég szürke, a nap ugyan süt, de a szél erősen süvít a fák kopasz ágai között. Már rég elmúlt a nyár, de az emlékek még mindig nyomasztó hatással súlytanak le. Ahogy elhaladok a kávézó ablakai előtt, egy ismerős arc néz fel rám. Egy darabig még továbbmegyek, majd megtorrpanok. Az agyam cikázni kezd, a felismerés szörnyű pillanati gázolnak át merev, mozdulatlan testemen. Amikor végre elindulnék, az ajtó kinyílik és egy makacs hang szólal meg mögülem.
-Evelin?!
Végem van.
Óvatosan megfordulok, már tudom hogy mi vár rám.
-Szia,.. Liz. -Köszönök neki lehangolva. Itt lett elcseszve a karácsonyom. Miből is gondoltam hogy egy reggeli frissítő séta majd olyan jót tesz? Elszabadulni otthonról, anyám és az újdonsült pasija nyüzsgéséből. Ilyenkor alig szokott pár ember lófrálni az utcákon, miért pont vele hozott össze a sors?
-Szia! De rég láttalak!
-Hát igen.
Az arcán mosoly jelenik meg, de látom hogy eléggé nehezére esik beigazítanai arcizmait a tökéletes vigyorhoz, ami inkább vicsorításra hasonlít.
-De megnőttél.
-Haha, marha viccesnek hiszed magad igaz?
-M-most miért?
-Hájas vagyok, erre én magam is rájöttem.
-Hhh, szóval nem kell felvilágosítsalak.
-Jah, legalább nem vagyok olyan piszkafa lábú mint az előttem álló ribanc.
-Ezt hívják karcsú, nőies testalkatnak.
-Jah, biztosan. Ezért vannak úgy odáig a pasik. A lapos segg és a deszka mellkas mindenkit lázba hoz.
Bár ezt nem pont olyan lánynak kellett volna mondanom, akinek c kosaras mellbősége van.
Lejjebb néz, végigméricskéli magát, majd elmosolyodik.
-Féltékeny vagy? -Ilyenkor mintha kicsi meglepettség csillanna meg a szemében. Fura.
-Ó igen, teljes mértékben. Alig tudom megállni hogy ne verjem be a képed, olyan féltékeny vagyok. Na szia!
Sarkon fordulok és eltörtetek. Micsoda ringyó!
-Hé, várj!
-M-mi az?
-Hhh, el sem hiszem hogy ezt teszem... -Mormolja magának, mintha nem hallanám.- Tudom hogy nem voltunk puszipajtások, dee 26-án összefutunk pár barátommal, ismerősök. Csapunk egy karácsonyi bulit. Ha van kedved, majd gyere el!
-Nincs kedvem.
-9-re legyél itt. A kávézó előtt várunk.

Az életben rengeteg furcsa meglepetés van. Olyasmik amikre nem is számítanánk. Ez az ilyen pillanatok egyike, egy karácsonyi csoda, hogy Liz -a lány akivel általánosiskolás korunk óta vért hányunk ha ránézünk a másikra- meghívott a barátaihoz egy karácsonyi partira. Valószínűleg nem kéne elmennem.

Karácsony második napja egész tűrhetően telt. Leszámítva a rádióból zajongó undorító karácsonyi zenék sokaságát.
Be kell vallanom hogy már kicsit herótom van ebből a rengeteg közhelyből. A karácsonnyal tulajdonképpen semmi bajom sincs, csak ne lenne az a renegeteg hányingert keltő túlcsicsázott melléklet hozzá. Oké hogy ez a 3 nap a szeretet ünnepe, és jézus megszületését ünnepeljük meg minden, de az emberek valamiért ennél sokkal többet is beleképzelnek ebbe az egyszerű történetbe. Gyilkoljuk le az összes rohadt fenyőfát és díszítsük fel a tetemet! Nem is lenne rossz ötlet, furán nézne ki ha ezt egy emberrel játszanánk el. A levágott fejre tiarát teszek, körbetekerem égőkkel, az orrába és a fülébe gömbdíszeket akasztok, a szájába pedig csillagszórót. A körülötte vértócsát pedig sok apró gyertyával díszítem. Gyönyörűséges látványt nyújtana nem igaz?
Na jó, nem a karácsonyfadíszítéssel semmi bajom sincs. Igazából azt még úgy kedvelem is, amikor összegyűlik a család és közösen feldíszítik a fát. Vagy legalább is az emberek többsége így képzelné el a dolgot. Nálunk én díszítem egyedül a fát, közben anya süti a kaját és megjegyzéseket tesz arra hogy hogy tudom ennyire ódvarul teleaggatni azt a szerencsétlen fenyőt.
Nem szoktunk sokat ajándékozni, mindenki kap valami apróságot és ennyi. Igazából nincs is rá szükségem mert nagyjából mindent megkapok, ami a zsebpénzemből kitelik.
HHh... ami azt illeti azért nem szeretem a karácsonyt mert nálunk az egész csak veszekedésből és semmit tevésből áll.
Meglátogatjuk a zsémbes idős rokonainkat ahol újabb veszekedések törnek ki, majd itthon is folytatódik a kiabálás. Mindössze ennyi.

Csak le akarom húnyni a szemem, azt akarom hogy körülöttem midnen megszűnjön létezni. A kezeimet a fülemre tapasztom, a hangok eltompulnak, de nem eléggé. Annyira szorítom a füleim amennyire csak tudom de ez nem elég. Minden átszűrődik. Minden hang, minden képzelet. A szemeim könnyesek. Összeszorul a torkom. Bárcsak megfulladnék. Bárcsak meghalnék. Bár ne léteznék. Akkor minden jobb lenne. Nem akarom. Nem akarom ezt az egészet.
Anya és Dian a másik szobában vannak. A szuszogás, az ágy csikorgása, a néha feljajduló hangok. Mindent elrontanak ezzel. Mindent.
Amióta apa meghalt semmi sem az igazi. Semmi sem olyan mint volt. Minden más, minden olyan gyorsan és hirtelen megváltozott. Azt akarom hogy jöjjön vissza. Vissza akarom őt kapni!!!

Semmit sem aludtam. Egész éjjel vergődtem az ágyamon, és próbáltam nem figyelni a hangokra. Próbáltam uralkodni a gondolataimon, zenét hallgatni, de semmi sem nyomta el a rettentő ricsajt ami nem hagyott nyugodni.

Ma 26-a van. Fáradt vagyok. Reggel 6 óra van, de nem tuodk aludni. Végül előveszem a naplót amit a pszicho dokitól kaptam hogy leírjam bele minden bajom és megkönnyebbüljek egy kicsit. Azt mondják ez segít. Talán mégis csak elmegyek arra találkozóra.
Délután fél kettőkor azon kapom magam hogy az ágyon elnyúlva, csorog a nyálam rá a takaróra. Kómásan ébredek fel, ez az alvás nem volt valami frissítő de legalább nem vagyok már olyan nyúzott állapotban mint reggel.
Kimegyek a konyhába, ahol anya épp befejezi az ebédjét. Merek magamnak egy kis levest, előveszek egy kanalat és leülök elé. Az ebéd csöndben telik, túlságosan is nagy csöndben. Persze mindig ez van. Amióta nincs apa, ő egyre csak elhagyja magát, és felveszi a netörődöm viselkedését. Amikor Dian bejött a képbe változott egy kicsit a helyzet, de akkor sem törődött velem különösképpen. Mindössze nem volt olyan komor. Most történt valami.
-Ma elmegyek Lizzel egy karácsonyi bulira.
Föláll és a mosogatóba teszi az edényeket.
-Nem tudom mikor jövök haza.
Nem érkezik válasz.
-Anya... -Kimegy az ebédlőből.
-Jól lerészegedek. Drogozni is fogok!
-Jól van, tedd azt. -Mondja feleletképp, mintha csak elsuhannának a füle mellett a szavak. Valószínűleg föl se fogta amit mondtam, csak úgy idenyöszögte hogy jól van kislányom, jól van, nem érdekel különösképpen hogy hol leszel, tégy amit akarsz.
-Anya!
Beraktam a mosogatüba én is a tányért, és elmosogattam.
Nem gondoltam hogy aznap tényleg bedrogozok.

***

19. Rész - Szeretni

Annie

Néha jó lenne csak úgy szállni a levegőben. Lebegni a semmiben. Szertefoszlani, és szépen lassan eltűnni...
Feladtam. Talán, talán nagy hülyeség volt ez az egész. Nincs értelme, és soha nem is volt.
Az óra hangos kegyegése viszhangzik a sötét szobában. A falakról visszacsapódó kattogások egyre csak betöltik az egész helyiséget. Az éjszaka rideg némasággal telik. Mégis olyan észveszejtően zajos ez a pillanat. Meglehet, nem is az óra hangos, csak én kattogok össze-vissza.
A fejfájáson kívül nem érzek semmit. Semmi nyomó, vagy szúró érzést a mellkasomban, se a könnyek csípdelődését a szememben. Egy nyomorult érzelem sem szövődik bennem. Semmilyen. Lehet hogy túlzottan egyszerű vagyok. Vagy épp ellenkezőleg, nagyon is bonyolult. Ki tudja? Lehetséges egyszerre mind a kettő?
Bryson nem szeret. Ezt jól tudom. Mindig is tudtam. Csak abban reménykedtem hogy idővel majd változni fog a helyzet. De tévedtem. Semmi sem változott. Minden ugyanolyan maradt mint régen. Vagy ha mégsem, akkor inkább rosszabbodott a helyzet. Megeshet hogy tudja hogy tetszett nekem, és nagyon is idegesítette a dolog csak nem akart bunkó lenni. Elég tapintatos egyén. Bár így sokkal inkább szenvedtem. Vajon most is szenvedek? Ennek másnak kéne lennie nem?
Egyik nap elhatározom hogy jó, föladom, nem fogok vele foglalkozni, elvégre nem történt kötünk semmi, csak bemesélem magamnak ezt az egészet. Aztán a következő reggel pedig azzal bíztatom magam hogy ha bedobok mindent, szép leszek ma, talán meglát bennem valamit. Talán egyszer csak bumm, megtörténik a csoda! Tudom hogy nem a külsőn múlik ez az egész. De én nem tudok más lenni. Elméletben olyan személyiség vagyok aki az esete. De valahogyan mégsem sikerülnek úgy a dolgok ahogyan kellene. Bár ki tudja? Lehet hogy ez direkt van így. Kissé elkeserítő. Nem, inkább szánalmas.
Miért nem tudok leállni?
Csak egyszerűen azt mondani hogy 'jó, vége van' és megszűnik minden hozzá fűződő akaratom. Sosem voltam szerelmes. Soha! Sohasoha! Most meg sikerült kifognom egy olyan palit, akit egyáltalán nem érdeklek. Akkor nekem miért tetszik? Miért van ez így? Irritáló ez az egész.

***