8. rész - Messziről jöttél

Heaven

Isten bízik bennem, és én is bennne. Tudom, ha megteszem, ha leugrom ide a mélybe, mindennek vége. Tudom mi fog várni utána. De nem vagyok képes elfogadni a jelent. A hangok. A hangok a fejemben nem állnak le. Egyre csak erősebbek, és magabiztosabbak. Gonosz nevetésüktől mégidegesebb leszek, és már majdhogynem elengedem a korlátot. Szőke tincseimbe belekap a szél, ami hirtelen dönt vissza. Vagy legalább is elsőre így tűnt, de lassan kezdett kibontakozni a semmiből egy erősen szorító kéz, ami a karomat markolja, és húz vissza a korláthoz. A fiú lihegve néz bele kisírt szemeimbe. Szipogok.

-Ne tedd!
Néma csönd ölel körül. Nem hallok semmit, csak a tátogást látom. A fülem sípol. Tudom hogy sosem fogom hallani a hangokat, sosem fogok tudni hosszantartó ismeretségeket kötni. Egy siketnémának ez elég bonyolult dolog. Sokan úgy kezelnek mintha sérült lennék, pedig nem. Pedig csak egyszerűen nem hallok, és nem beszélek. Ennyi az egész. A fejemben lévő hangok mégis valami mást mondanak.
A fiú ajkainak mozgásából ki tudom venni a szavakat, bár amúgy se lenne nehéz kitalálni őket.
Magam sem tudom miért, de könnyedén meggyőzött. Az arca semmi aggodalmat nem tükröz, sőt érzelemmentesen bámul rám. Visszahúz a korláton belülre, ledőlünk a járda szegélyére. Mély levegőt vesz, majd fúj ki.
Valamit motyog maga előtt, nem értek belőle semmit, maj rámnéz és elmosolyodik. Tovább beszél, megállás nélkül fecseg. Meg vagyok szeppenve. Annyira ledöbbentem. Nem tudok ellene mit tenni, nem tudom neki elmagyarázni hogy nem hallom, nem értem amit mond.
Majd a szájára tapasztom kezemet, ezzel megálljt parancsolva neki. Szemei kissé kidülledtek, és nagyjából úgy néz rám mintha csak egy emberrabló lennék.
Óvatosan lecsúsztatom ujjaimat az ajkairől, amire ismét beszédbe kezd. Idegesen integetek neki, hogy figyeljen egy kicsit rám, majd mikor végre eljutottunk odáig hogy befogta azt a hatalmas száját, a fülemre mutattam, és nemet intettem. Próbáltam eltátogni azt hogy nem hallom amit mondd. Megérti. Nem csinál semmit. Nincsen reakcja. Majd arcán furcsa grimasz jelenik meg.
-Hogy mi??!!
Hát, az nem kifejezés hogy nem erre számítottam. Még soha, soha életemben nem sértettek meg ennyire.
A grimasz elhalványodik. Helyére egy kedves, lágy mosoly ül ki.
A srác kinyújtja felém a kezét, már lassabban beszél. Lassan és érthetően, úgy hogy ki tudjam venni ajkai mozgásából a szavakat.
-Bryson vagyok.
Megszeppenve ülök a kövön, és meredek a fiúra, aki az előbb rántott vissza a híd széléről, és most úgy viselkedik velem mint minden normális emberrel. Először érzem magam tényleg emberinek.
-Szerinted minek lógatom itt a kezem? -Néz rám később fapofával, majd megfogja az ujjaimat, és a tenyeréhez érinti. Mosolygós arca, kedvessége jól esik. Könnyed melegség áraszt el annak ellenére hogy a hídon süvít a szél.

Ha Bryson nem jön, talán tényleg leugrok arról a hídról.
Az ország túloldalán lakom. Nem tudom hogy jutottam idáig. Nem emlékszem a dolgokra. Csak fölszálltam a vonatra és elindultam. Talán haza kéne mennem. Talán hiányolnak. Talán őrültség amit csináltam. A családom szeret, és én is szeretem őket. Hiányoznak is. De most valahogyan olyan szabadnak érzem magam. Szabadnak és függetlennek. Talán felnőttem. Előbb-utóbb mindannyian felnövünk. Van aki később, van aki megelőzi korosztáját, és vannak akik pont időben.
Nem. Még gyerek vagyok. Még nem tudok jól átfontolt döntéseket hozni. A mának élek, és nem a holnapnak. Az idő nem érdekel, a lényeg nem a múltban van.
Hhh.. Bárcsak így lenne. Bárcsak. De sokat gondolkozom a jövőn. Néha lehetetlen eseményeket sorolok föl magamban, hogy mi lenne ha, vajon ebben és ebben a szituációban mi történne, hogn reagálnék, és hogyan viselkednének mások ebben a helyzetben. Néha alkotok magamnak egy külön kis világot, amit az álmaimban őrizgetek. Tudom irányítani őket, meg tudom határozni hogy mi hogy történjen.
A gond csak az hogy az életben nem így működnek a dolgok. Nem tudom kiszámítani a következményeket, nem látom előre hogy mi fog történni, és nem tudom meghozni mindig a legmegfelelőbb döntéseket. De hát ez így jó. Ennek így kell lennie. Nem gond hogy nem tökéletes. Elvégre ha minden olyan jó lenne, olyan hibátlan és sérthetetlen, beleunnám magamat az amúgy meg rövid életembe. Ha jobban belegondolunk, talán mindenkinek megvan az az élet amire vágyik. Vagy egy idő után meglesz. Ha öregként visszagondolunk a gyerekkorunkra, tudjuk hogy mennyire mohók voltunk, mennyire éltünk, milyen szórakozottan és meggondolatlanul viselkedtünk, vagy épp az ellenkezője.
Minden problémára van megoldás, elvégre abból gyökerezett ki a gond. Csak a legmélyén kell keresnünk, de persze az is lehet hogy ott van az orrunk előtt, csak annyira vakok vagyunk hogy nem vesszük észre. Az élet nehéz. Néha borzalmasan fáj máskor könnyed, csodálatos. Attól függ hogyan alakítgatjuk a sajátunkat. A baj csak ott kezdődik, hogy mások életére is hatással vagyunk. Ami néha nem is olyan rossz dolog.

5. Rész - A szépség jelentése

Annie

-Fúj haggyál már!
-Ezt most csak azért mondod mert nem bírod.
-Nem igaz, amikor jóban voltunk akkor is úgy gondoltam hogy nem valami szép csaj.
-Mert akkor neked mi a szép ha nem ő?
-Hát, számomra a szépnek külön jelentése van, és ez rá pont nem vonatkozik.
Ahogy ezt a beszélgetést hallgattam azon tűnődtem, hogy vajon Bryson-nál mi számít szépnek? Vajon neki milyen az ideálja, mi a szép, milyen lányok jönnek be neki? Nem. Nem elég a tetszés, vajon ki az akitől tényleg első látásra félrenyelne. Talán nincs is ilyen lány, vagy csak jól leplezi. A gondolatra akaratlanul is kínos mosolygásba kezdtem, és elvörösödött a fejem.
Én már régóta keresem a szerelmet, de valahogyan sosem találtam rá, akármennyire is vágyom rá, kutatom, sehogy se lel meg, és ez már kezd bosszantani. Talán fel kéne adnom. Az életem slampos lesz és egyszínű.
-Na jó, tehát megtuttuk hogy te sosem mondanád egy szép lánynak hogy szép.
-És akkor?
-Mostmár kezdem egyre inkább elhinni hogy neked tetszik Anett.
-Mondom hogy nem! Az egy kétszínű liba!
-Hhh.. Megcsalod a barátnődet!
-Nem csalom te hülye!
-Talán ezt elkéne mondanom neki.
-Ha egy mukkot is mondasz!
-Jól van na, csak viccelek.
-Tudom de ez nem vicces.
-Neked talán nem. De nekem az.
-Szerintem is vicces.
-Mind összefogtatok ellenem! Annie védj meg ezektől a szörnyetegektől! -Húzódzkodik hozzám, talán túlságosan is közel. Kínosan nevetgélek, próbálom felfogni hogy mi történt, kissé elbambultam.
-Na tessék, egyik nőt falod a másik után, szégyellhetnéd magad.
-Na és, Annie megéri, ő nem olyan hárpia mint ti!
-Hárpia?
-Ez gonosz volt!

***

4. Rész - Léletelenül

Liz

Mert bár sosem tudtam megoldani a problémákat, nézeteltéréseket, szívem azért van, és nem áll szándékomban bántani az embereket. Azonban azt sem tűröm hogy engem bántsanak, főleg nem úgy hogy azt se tudják mi nyomja a szívemet. Talán túl sokáig folytottam vissza a bánatot. Gyakran mondják hogy ne tartsd magadban a bánatot, a túlterhelt szív előbb-utóbb megszakad. Mégis kinek mondhatnám el hogy mi van? Nem. Ami azt illeti még ha el is mondhatnám valakinek, nem tudnám hol kezdjem, már ami azt illeti azt sem tudom hogy mi bajom van, túl sok minden gyűlt össze több év alatt. És én msot nem 1-2 évre gondolok, nem! Tudom hogy mindenkinek vannak problémái, és hogy nálam 100x rosszabb helyzetű emberek törődnek bele a sorsukba. De ez valahogy nem tud vigasztalni, akármennyire is próbálkozom. Egy idő után nehéz kimondani a dolgokat, még ha gondolatban egyszerűnek is tűnik, hogy ha oda kerül a sor, akkor máris bonyolultabbá válik minden.
Persze mindig én vagyok a hibás. Miért nem mosogatsz el, magadtól is rá kéne jönnöd hogy ez nem így van, túlságosan gyerekes vagy, nőljél már fel végre, ezt neked kéne megcisnálnod nem nekem, már felnőtt ember vagy, tanulj meg úgy is gondolkodni!
Mindez csak azért mert olyan vagyok amilyen. Hiába van a jószándék, már többször is segíteni próbáltam, de ha próbálkozom az a baj, ha nem akkor meg az. Tökmindegy mit csinálok, nekik sosem elég jó. Talán mert defektes vagyok, valami elromlott bennem, vagy alapból selejtes gyártmány lennék, ki tudja, talán hiányzik egy kerekem.
Beleuntam abba hogymindig én vagyok az aki bármit cisnál az úgy nem jó, akinek nem lehet azt modnani hogy köszönöm, akirem indig fogni kell valamit mert az úgy jó. Igaz? Mindig van egy ilyen balfék akire csak úgy rá lehet kenni mindent, akit lehet cseszegetni, akin ki lhet élni a depressziódat, a rossz hangulatodat, akit kedvedre bánthatsz mert tudod hogy úgyse szól vissza, hogy vele megteheted mert nem tud ellene semmit se tenni, mivel vele mindig is így bántak.
Az élet igazságtalan. Igen ez most biztosan úgy hangzik mint egy lázadó tinipicsa nyafogása, talán ez így is igaz, talán tényleg egy hülye kis liba vagyok, aki tlságosa el van kényesztetve, amíg mások éheznek, amíg másokat vernek, végülis én csak egyetlen apró legyintést kaptam és azt is 15 évesen, ami talán elég vicces. Idáig nem érdemeltem volan ki? Persze azt is egy pitiáner dolog miatt, mert valaki majdnem leejtette a telefonomat. Jah hát persze hogy azért is én vagyok a hibás. Nylíván valóan azért nem ütött nagyobban mert útban volt a fal, és alig tudott elférni a nagyobb lendület.

3. Rész - Az elveszett gyermek

Bruce

Kiskoromban anyámat a szemem láttára ölték meg. Alig lehettem 10 éves amikor a metrónál várakozva elindult felénk két férfi. Az egyik egy pisztolyt szorongatott a kezében, és olyan rohamosan közeledett felénk, hogy teljesen a szívrohamot hozta ránk. amikor elment mellettünk hatalmas kő esett le a szívemről, kifújtam a mély levegőt. Lehetett hallani hogy jön a metró, már épp megnyugodni készültem amikor hirtelen előttünk termett az a szakállas, szemüveges vérfi, és a másik is megfordult, és visszafutott a lépcsőtől. Anya erősen szorongatta a kezemet, közben próbált maga mögött tartani, nehogy megsebezzenek. Elvették a pénztárcátáját, a retiküljét, mindent, mikor azonban a gyűrűit kérték megállt, ellenkezni kezdett. A fiatalabb ember belelőtt a karjába, aztán a melkhasába is. A vonat ajtaja kinyílt, és befutottak rajta a gyilkosok. Az anyám ott feküdt a kövön, a szája tátva volt, a ruhája és a karja csupa vér, pár pillanatig dadogott még valamit, de nem tudtam kivenni hogy mit akar. A földrerogytam, bőgni kezdtem, nem tudtam hogy mit csináljak, nem tudtam mit tenni. Egyre csak sírtam és a könynek csak úgy dőltek ki a szememből.
Apával maradtunk ketten testvérek. Nem sokkal anya halála után követte őt a sírba a nővérem is. A gerendára fölakasztva találtam rá.
Haragudtam rá, haragudtam apára, amiért annyira elhanyagolt minket, és magábazárkózott, amiért nem tudtta gondunkat viselni, amiért hagyta hogy öngyilkos legyen a lánya. Haragudtam az életre, haragudtam istenre, amiért a jókat elveszi, és a rosszakat nem bűnteti meg.
-Az emberek hülyék, mindegyik egy idióta, nincs olyan akiben ne lennének önös szándékok, mindegyiket csak saját maga érdekli. Örökké tartó szerelem? Nem, ilyen nincs, ne dőlj be neki, mert ez csak az emberek mesélye az olyanok számára akik még nem tapasztaltak eleget az életből. Sok ilyen kis történetük van, amikkel vezetni akarnak minket, arra kényszeríteni hogy ne gondolkozzunk.
Örök szerelem épp úgy nincs mint olyan öngyilkossági kíssérlet, aminek nem halál a vége. Az ilyen emberek csak sajnáltatják magukat, törődésre vágynak, aki öngyilkos akar lenni annak valahogy sikerülni is fog, akinek nem, az nem akart igazán megszabadulni az életétől.
-Én nem értek egyet veled.
-Miért? Hogy ha valaki nem akar élni tovább, akkor azt hagyni kell meghalni, nem lehet ráerőltetni az akaratunkat, ez is egy önös cselekedet lenne.
-Nem feltétlenül jó az neki hogy nem él tovább.
-De biztosan nem rossz. Senkinek nem árt vele, talán azok akik szeretik rosszul fogják érezni magukat, de ha az illatőnek olyan szar élete volt, ogy nem akarja tovább élni, akkor miért is kéne megakadályoznunk, hogy végezzen magával?
-Te így fogod fel a dolgokat, viszont ezt könynedén ki lehet fordítani. Ahogy mondtad az emberek önzőek, és csak magukra gondolnak. Viszont a te állításod ugyanúgy önzőség lenne. Ha öngyilkos akar lenni az illető akkor ő nem ugyanúgy szemét a többiekkel szenben? Cserbenhagyja azokat akik szerették és hittek benne, akik kitartottak mellette, akik próbáltak neki segíteni még ha ő nem is vette észre. előbb végig kéne gondolni a dolgokat, elképzelni hogy vajon kinek okoznánk fájdalmat a cselekedeteinkel, hogy miképp éreznénk magunkat ha valaki más helyében lennénk, több szempontból is átnézni a helyzetet, és csak utána elhatározni a döntésünket.
-Igen, csakhogy nem mindig van idő ilyen részletesen végiggondolnunk a dolgokat, sőt gyakorlatilag alig akad egy-két ilyen alkalom.
-Ezért kell teremteni.
-Nem mindig akad lehetőség ennek a megteremtésére, sorsodat nem csak te irányítod.
-Pontosan. Mindenki hatással van az embertársai jövőjére, és ezzel mégsem törődik senki.
-Van amiben egyetértünk, van amiben nem.
-Pontosan. Itt vagy például te, neked meghalt az anyád, és öngyilkos lett a nővéred, nem érzed igazságtalanságnak az életet? Nem érzed úgy hogy nem így kellett volna történnie a dolgoknak?
-Maga most provokálni próbál engem? Mert ha igen, hát nem nagyon sikerült elérnie a kellő hatást.
-Nem, nem áll szándékomban, csak próbállak megfejteni.
-Mert azt hiszi hogy majd egy agykurkásznak hipp-hopp elmesélem hányattatásokkal teli életem "tragikus eseményeit"?
-Nem, nem kértem hogy vágj bele a közepébe.
-Egyáltalán azt sem értem hogy miért is kell itt lennem, nincs sok értelme? Azok az emberek akik elmondanak mindent egy vad idegen embernek gyengék.
-Dehát most te is ezt csinálod nem?
-Nem! Az más.
-Szerintem semmiben sem különbözik a többitől a te és az ő helyzetük.
-Úgy gondolja? Ők nem képesek egyedül megoldani a helyzetet. Én igen.