33. Rész - Némán(haldokolva)

Heaven

Telán ha nem ismerem meg, sosem történik ez. Ha nem találkozom vele, nem lennék ilyen bizonytalan.
A penge vörös csíkban hagy nyomot a karomon. Ez már a 3. vágás, amitől megkönnyebbülök. Ahogy lassan végighúzom a csuklóm alatt pár centire, szúró érzéssel tör ki minden, minden elfojtott gondolat, minden nyomasztó érzelem, amit nem tudok felfogni, nem tudok elfogadni.
A vérem rubinpiros gömbökként buggyan ki itt-ott a vágás mentén. Csak meredek a karomra, a kép lassacskán csaknem összefolyik, majd ujjammal hozzáérek az egyik kis gömbhöz, és elkenem.
-Ha meg akarod ölni magad -Bruce nyit be a szobába.
-Nem akarom megölni magam...
A válasz talán hátborzongatóan egyszerűen hangzik.
Leül mellém és megpuszilja a homlokomat. A szája forró a homlokomhoz képest. Eltávolodik tőlem, hosszasan néz. Kicsit mintha közelebb akarna hajolni de visszahúzódik. Elővesz egy papírzsebkendőt és a csuklómra szorítja. Átitatódik vörös váladékkal. Látom hogy föl akar tápászkodni és kimenni az ajtón, a kezével megtámaszkodik és indulni készül. Óvatosan hozzáérek ökölbeszorított ujjaimmal. Megtorrpan.

Az éjszakán Bruce ágyában töltöttem. Feldúltan, dühösen, zaklatottan. Próbáltam megérteni magamat, hogy mit miért teszek, de semmire sem jutottam. Csak egyre idegesebbé váltam.

A fiú visszaült, egy darabig csak meredtünkegymás szemébe, majd közelebb kúsztam hozzá, ő hozzámhajolt és megcsókolt. Tudta hogy ezt akarom. Tudta hogy valakire vágyom, hogy kell valaki, aki segít átvészelni mindent. Csupán ezért tette. Egy csekély vigaszként. Talán ha nem lennék ilyen kétségbeesett és gyenge most nem itt tartanánk. Most nem szánna ennyire és nem tenne olyat amit amúgy nem akarna. Vagy épp az ellenkezője történne, talán képes lenne tényleg szeretni? Tényleg tetszenék neki ha úgy adódnának a dolgok?
A fejemben egyre csak ezek a gondolatok törtek maguknak utat.
Ahogy megcsókolt, ahogy ujjai végigkandikáltak a csupasz karomon, majd fölkúsztak a vállamra, egyre inkább összeszorult a szívem. Úgy éreztem hogy valami erős sötétség keletkezik a tüdőmben, ami feketelyukként szippantja be a lelkemet.
Mégis vágytam, vágytam hogy szeressenek, hogy kelljek valakinek. Vagy is inkább egy bizonyos embernek, és ha az a valaki pont nincs kéznél, akkor más is megteszi.
Azt hiszem ezekkel áltattam magam, de nem jutottam sokra. Mintha csak játszani akarnék a sráccal, elhúztam előtte a mézesmadzagot.
Kezemmel a nyakába kapaszkodtam és visszacsókoltam, s hogy ne lássa a szemeimben az aggodalmat és a bizonytalanságot lehúnytam azokat.
Csak elmosolyodtam. Kedvesen, lágyan és fájdalmasan.
Majd megálljt parancsolva az ujjaimat mellkasára helyeztem és kissé eltoltam magamtól.
Abbamaradt a csók, és azzal együtt minden más is.
-Sajnálom Bruce, ez nem fog menni.
Lemondóan nézett rám, a tekintetében mégis volt valami megértés.
-Bryson kell igaz?
Nem szóltam semmit, csak émán bólintottam.
Sóhajtott egy aprót és eltávolodott tőlem, valamiért úgy éreztem mintha hirtelen undorodna, mintha egyszer csak, amint kimondta a nevet és rábólintottam minden rmeénye szertefoszlott volna.
Bruce régen Lizt szerette. Bryson jelenlegi barátnőjét. Nyilván úgy érezhette hogy a fiú mindent elvesz tőle, bár én valószínűleg nem jelentenék neki sokat. A szíve mélyén biztos hogy még mindig..
-Bruce.
-Hm? -Csak félvárról hátranézett, a fejét félrebiccentette, úgy tűnt most nem nagyon érdekli semmi amit mondani akarok. Olyan nemtörődömnek tűnt, de láttam rajta hogy belül elég megértő. Még ha nem is mutatja ki. Talán ő az egyetlen eber akire nem tudok haragudni a bunkóságaiért.
-Te még mindig, szerelmes vagy Lizbe?
Nem szólt semmit, mintha nem akarná tudomásul venni a kérdésemet. Csak elterült az ágyon és a szőnyeget birizgálta.
-Remélem, hogy nem...

***

Egy koreai lány járt itt. Gyorsan el is ment, csak a hangját hallottam, és egyszer megdörzsöltem csipás szemeimet, hogy lássam ki a háborgatóm, de nem láttam belőle sokat.
Elsős lehetett a mellettünk lévő iskolában. Legalább is Bruce elmondása szerint. Ott ahova ő is jár.
Valamiért ezen agyaltam Ms. Scattergood előadását hallgatva.
Az órák után Brysonnal bentmaradtunk az iskolában, kicsit dumáltunk, jól éreztem magam. Nem csináltunk semmi érdekeset csak beszélgettünk és nevettünk. Szeretem amikor ilyen könnyedén fel tud vidítani. agyon közel ültünk egymáshoz, amit nem is vettem észre, természetesnek tűnt. Aztán csak később, mikor egyszer csak a combomra tette a kezét akor tűnt fel. Lehet hogy neki talán nem is, talán csak egy egyszerű mozdulat volt, semmi komoly, vagy nem is tudom. Nem szoktam hozzá az ilyenekhez.
ztán minden elhallgatott. Egyszer csak megcsókolt.
Mérhetetlen boldogság, és bizalmatlanság kerített magába. Furcsa érzés volt. De talán nem is a csók, hanem az azt megelőző szituáció volt olyan kellemes és jó, olyan izgató és egyszerre ilyesztő. A néma csend, az értetlen pillantások, a hosszan rámszegeződő tekintet, a göndör, barna fürtjeinek kunkorodása, a cigaretta és a rágó friss illatának keveréke. És az azt követő ledöbbenés, amikor ajkai a számhoz értek és nyelve átsiklott az enyémhez.
Megszeppenve pillantottám rá amikor véget ért a varázslatos pilanat, azonban még mindig a varázsa alatt álltam. Csak mosolygott rám, majd én is elmosolyodtam.
Aztán elment. Csak csörrent a telefontja, megnézte az üzenetet, kissé morcosan és szomorú tekintettel elnézést kért, fölállt a székből és kilépett a tanterem ajtaján.
Liz volt az aki az üzenetet írta.
-Persze, menj csak!
Lassan elballagott a folyosón.
Egy darabig vártam, csak bámultam magam elé, a padon heverő mozdulatlan kezeimre, a szemeimbe könnyek szöktek. Az előbb még minden olyan szép és boldog volt, minden olyan tökéletesnek tűnt, és hirtelen hogy szertefoszlott a vidámságom, beborult az ég is, elszálltak a madarak, már nem hallottam semmit csak a nagy zsibongás ricsaját ami a fülemben zúgott. Hirtelen úgy éreztem mintha az gész iskolában lekapcsolták volna a világítást. Hüvejkujjamat megmozdítottam, körmömmel kissé megnyomtam am utatóujjamat, majd ezt többszöri s megismétetlem, szép lassan a kezeim egymás marcangolásába kezdtek, és legszívesebben lehántottam volna a bőrt róluk. Meglátszottak a karmaim nyomai, amiket mélyen belefájtam a tenyerembe. Vöröslő foltot hagytak maguk után, amik lassan, nagyon lassan halványulni kezdtek.
-A rohadt életbe! -Ökölbe szorított kezemmel ráütöttem a padra. Az egész testemet mintha áramütés érte volna. Az ujjaim megfeszültek, mintha kiakasztottam volna őket, látszott a kézfejemen kidomboruló csontok huzala, az ujjaim ropogása hangos dobolásként, recsegésként visszhangoztak a fülemben. Ideges voltam. Sírtam.

Hirtelen átfutott az agyamon, hogy talán csak belecsöppentem valami furcsa világba, mint Alíz, és mindez nem valós, csupán a fejemben létezik.

32. Rész - Csak egy mese

Hane

Amióta az eszemet tudom imádok fotózni és énekelni. Kicsi korom óta szerettem megfigyelni a dolgokat, rengeteg időt töltöttem bogarászással, és a kertben lévő kis vendégeink és a virágok vizslatásával. Mivel mondhatni hogy egyáltalán nem voltam lányos lány, és inkább magamnakvaló és furcsa voltam mintsem egy átlagos kisgyerek, így anya elhatározta hogy vesz nekem egy fényképezőgépet, amivel leköthetem magam, és talán a jövőben is szerepet játszhat ez az életemben.
Choe sokkal inkább be tudott illeszkedni a többiekhez. Neki rengeteg lány barátja lehetett, és a fiúkkal is egészen jól kijött, én meg voltam az akit folyton piszkáltak és a hajába ragasztották a rágót.
De mindig egymás mellett álltunk. Ha kellett, akkor Choe megvédett, és megverte a fiúkat akik miatt elbőgtem magam. A lányokat akik kibeszéltek jól leszídta, és valahogyan sikerült egy szintre kerülnünk. Megtaláltuk az aranyközéputat az utálat, és a túlzott barátság között a társadalomban.
Anyának igaza lett. A fényképezés az egész eddigi életemet végig kísérte, ahogyan az éneklés is. Nehéz volt választani a kettő között, de végül a fotót választottam. A hangom egy idő után úgy is tönkremenne, rekettessé válna, és még ha szereznék is magamnak annyi hírnevet amiből pont el tudok éldegélni, nem léphetek fel 80 éves koromig...
A fényképezésben ez is egy döntő érvelés volt. Akármikor elővehetem a kis gépemet, és nekiállhatok kattintgatni.
Choe később megtanult gitározni. Jelentkezett ő is a tánc és zeneművészeti iskolába, de nem járt olyan sikerrel mint én. Azóta eltávolodtunk. Annak ellenére hogy egy iskolába, és egy évfojamba járunk, és együtt élünk,.. nos ennyi az egész.
Szeretjük egymást. Összetartozunk. mindig megvédtük a másikat, és sosem csináltunk semmi őrültséget. Talán épp ez a probléma...

***

Magasra száll fel a füst ahogy kiereszti a levegőt ajkai közül. A szürkés gomolyag lassan szertefoszlik a kora reggeli homályban. Túl korán van. Túlságosan is korán. Bruce-szal már többször is találkoztam. Az arcára mindig mosoly ül ki amikor meglát engem vagy Choet. Pedig alapjáraton elég mogorva embernek tűnik. Nem tudom hogy milyen lehetett régen, de azóta már biztos megváltozott. Elmondása szerint pszichológushoz járt, aminek eleinte nem látta semmi értelmét, és küzdött ellene, de aztán feladta és egészen megbarátkozott a fazonnal. Csak azt nem tudta hogy drága szerelmének az apja az ő orvosa. Legalább is ezt Emet mondta.
Különös, hogy mennyi mindent tudok emberekről úgy hogy ők maguk nem számolnak be ezekről a dolgokról. Pedig meg sem kell erőltetnem magam, csak rákérdezek pár dologra és máris kiderül minden. Vagy ezek csak a dolgok egy kisebb részét telítenék ki?... hhh, ki tudja? Nem is érdekes.
Bruce az arcomba fújja a cigaretta füstjét, ami kaparni kezdi a torkomat és sietősen elhessegetem az orrom elől. A szemeim összezárulnak, pár pillanatig köhécselek majd gyorsan abbamarad ez az egész. Elvigyorodik.
-Oh, bocs. Elfelejtettem.
-Nem számít. -Nincs különösebb bajom a dohányosokkal. Csak az zavar ha a képembe fújják a füstöt, amitől hányhatnékom van.- Ha lesz pasim, tuti hogy nem fog cigizni!
-Majd ha a pasid leszek, leszokok rendben?
-Haha, marha viccesnek hiszed magad...
-Igen, talán baj?
-Nem, dehogy.
Majd néma csönd. Csak a távolból érkező autók zaját halljuk, és a reggeli madarak csiriplését.
A nyitott ablaknál beszökött a hűvös levegő és erősen vacogni kezdtem. A fiú behajtota az ablakot. Félmesztelen volt, talán épp most kezdett el készülődni. annak ellenére hogy elég közel lakik az iskolához. Csak pár megálló villamossal.
A szomszéd szobában egy szőke hajú lány aluszkál, néha szuszog pár aprót, nagyon aranyosnak és nyugodtan tűnik a arca. A karját vágások hege lepi be. Hulllámos ürtjei betakarják szinte az egész párnát és a vállára is felkúsztak.
-Hát ő? Juj ruce, nem hitem hogy ilyen rossz vagy. Az véletlenül nem a te ágyad?
Elnyomja a csikket, ami halk sercegésssel éli meg halálát.
-De igen, az az én ágyam. De ne értsd félre, nem tetszem neki. Ő másért van oda.
-Ahha. Szóval nem történt semmi.
-Az ég világon semmi. Ne aggódj, a szívem csak a tiéd.
Elneveti magát, én is, bár eléggé kivirulok. Jól esnek az ilyen poénok, még akkor is ha nem komoly.- És Choe-val mi a helyzet?
-Azért hívtál ide hogy róla kérdezősködj?
Mélyen a szemembe néz. A szája sarkában még mindig ott ül az az ármányos mosoly.- Semmi, azt hiszem megvan. Mostanában egész jól kijövünk.
-Miért, amúgy nem szoktatok?
-De, de kicsit távolságtartó lett. Azt hiszem, az évek során.
-Tényleg? Hát velem nem valami 'távolságtartó'.
-Ezt meg hogy érted?
-Sehogy. Csak egyszerűen nyitott.
Pár pillanatig ledöbbentem, hogy a nővérem rámozdult a fiúra, de aztán megnyugodtam. Elvégre ő mindig is könnyedén kezelte az ilyen dolgokat. Nekem sem voltak a barátkozással különösebb problémáim az általános iskola alsó tagozata után.
Néha úgy érzem mintha ő lenne az én rosszabbik, a vad felem, én pedig az ő jobbja. A mi történetünk egészen furcsa. Talán túlzottan átlagos. Meglehet. Hiszen ez nem más, csak egy mese...

Mi történik hogy ha túlzottan szerelmes leszek?
Ahogy ezt a fiút néztem, a csupasz nyakát, a borostás állát, ahogy levetette magát a kanapéra, valahogy elfogott a gondolat, hogy mi lenne ha most egyszer csak beleesnék?

***

31. Rész - Vágyott ideál

Bryson

-Miért akarsz öngyilkos lenni?
-Annyi a fájdalom. Mindenütt ott van. Körülvesz minket, még most is. Csak úgy folytogat. -Ahogy ezeket mondta lehetett hallani remegős hangján hogy nehezére esik beszélni. Az arca csupa vörös, a szemeiből csak úgy düledeztek ki a könnyek.- Néha úgy érzem, hogy nem bírom tovább.
A vágyott ideál, aki annyira erősnek mutatja magát, miközben olyan törékeny. Akinek szőke hullámos fürtjei vannak és kék szemei. Akinek nem feltétlenül tökéletes a tetste, de számomra az ő alakja mégis maga a tökély megtestesülése. Aki mindig őszinte és kimondja a véleményét. Nem hittem volna hogy az ilyen konkrét dolgokat két különböző lány teljesen eltérően meg tudja valósítani.
Heaven és Liz a lehető legjobb barátok lettek. Legalább is Liz részéről. Hogy a másik lány mit gondol róla, arról gőzöm sincs, de minden bizonnyal kedveli őt. Heaven beszámolt arról hogy nem tudja mi történik körülötte. Ezt így furcsa megfogalmazni, ő magam se volt képes rá hogy tisztán elmagyarázza mire is céloz.
-Csak egyszerűen elrohan az idő melettem. És nem tudom hogy hova. Telik egyik nap a másik után és egyszer csak azt veszem észre hogy már vége is a hónapnak, majd egy fél évnek.
Nagyon csöndes, visszahúzódó alkat, mégis tud vicces is lenni. Ami azt illeti kicsit gonosz és általában olyan mint egy megsértett gyerek. De ez jópofa. Jól áll neki. A dacos tekintet, a felfújt arc, az összefont karok. Tényleg olyan mint egy 5 éves. Csak valahogy mégis érett.
A lány általában üveges tekintettel néz előre. Mintha valahol teljesen máshol járna. Az órákon is, néha jegyzetel, máskor elkéri valaki füzetét, de végül mindig 4-es 5-ösre írja meg a dolgozatait.

-Kicsit jobban is figyelhetnél rá!
-Hm?
-Heaven-re.
-Hogy érted?
-Nem egyértelmű?
-Nem hiszem hogy különösebben segítenem kéne neki.
-Pedig kéne!
-Miért aggódsz úgy érte? Az ő problémája, neki kell talpra állni és megoldani. Ilyen az élet. Van pár pofáncsapás, de túl kell élni.
-A lakótársa vagy, hogy lehetsz ilyen?
-Mégis milyen? Azt hiszed ápolgatásra szorul?
-Csak egy kis segítség kell neki, meg kell adni a kezdőlöketet.
-Az már rég megtörtént. A többi már rajta múlik. Nem lehetsz mindig a sarkában, nem dönthetsz mindig helyette, elvégre ez az ő élete.
-Nem mondtam hogy ezt tervezem.
-Mellesleg neked véletlenül nincs ott Liz?
Elmosolyodom.- Liz, igen, de most nem ő a téma.
-Pedig jobb lenne ha inkább vele foglalkoznál, neki legalább annyi problémája van mint Heavennek, sőt! Elvégre ő a barátnőd. A szöszit hagyd csak. Szerintem mindenki jobban jár így.
-Ez még változhat. Lizzel nem mennek mostanában olyan jól a dolgok.
-Hogy-hogy?
-Áh semmi, egyáltalán miért mondom el ezeket neked?!
-Ne tőlem kérdezd!
-Mindegy, a lényeg az hogy kissé sok vele a balhé, és a nyűg.
Komor tekintettel néz felém, kissé megilyedek. Lehet hogy nem neki kéne beszámolnom az ilyesmikről, elvégre ő az a csávó akitől "lenyúltam" a jelenlegi barátnőmet. Bár azt hiszem minden oka meg volt arra hogy engem válasszon helyette...
-Ez még nem ad okot arra hogy így beszélj róla. Plussz, egészen megkedveltem az új lakótársamat. Haa érted... Ráadásul csinos is, szőke. Kissé pesszimista dehát én is az vagyok.
-Te sokat változtál Bruce. Szerintem mára egészen normális fazon lett belőled. ahhoz képest amilyen régen voltál!
Nem nagyon tudom megállni hogy ne kezdjek el kiabálni, lassan az idegeimre megy a gyerek. De mégis min kéne kiakadnom? Heaven miatt veszekednénk? Egy kissé félreérthető lenne, és nem is igazán tudom hogy min kaptam fel a vizet. Csak egyszerűen ha arra gondolok hogy ő és Bruce... Kiráz a hideg!
-Azt hiszem igazad van. -Vigyorogja el magát.- Elvégre ő is megkedvelt engem, akkor csak nem lehetek olyan rossz ember. Legutóbb megkapta az első csókját. Nem hittem volna hogy még ilyen.. szűzies.
-Ezzel mégis mit akarsz elérni? -Ideges tekintettel nézek rá, ltszólag élvezi a helyzetet. Manipulálni próbál, de az istenért! Nem adom meg neki azt az örömöt.
-Csak kíváncsi vagyok hogy mi lapul odabent. -Mutatóujjával belepöcköl a homlokomba. Idegesítő hogy egy fejjel magasabb nálam, és föl kell néznem rá.
-Azt hiszem hogy inkább megyek mielőtt még agyonverlek!
-Minden bizonnyal.
Szarkazmus.
Ahogy kinyitom az ajtót épp Heaven arcát pillantom meg. Fejhallgató van rajta, ahogy lassan rámtekint a szemei megcsillannak. Meglepett pillantást vet rám, az ajkai lebiggyennek, elpirul.
-Szia.
-Hello.
-Nem láttalak ma az iskolában. Minden rendben?
-Ö, elmész?
Pár pillanat néma csend. Olyan mintha megagyott volna a levegő.
-N-nem! Még nem! Csak megéreztem hogy közeledsz! És lááám igazam volt!
Elmosolyogja magát. Elég vidámnak tűnik, az arca kipirosodott. Egy kék ruhát visel, vékony anyagú, és ujjatlan. Kint van a karja és a mellkasa is.
-Nem fáztál?
-Nem, egész jó idő van. Mintha május lenne. -Lerakja a cucciait a kanapéra és körbenéz.- Bruce itthon van?
Itthon. ez a szó valamiért olyan lehangolóan és olyan bántóan hangzott. Nem tudom mi ütött belém. Végre sikerült beilleszkednie. Mostanában sokkal vidámabbnak tűnik. Talán tényleg hagynom kéne. Elvégre, a legutóbbi kifakadása óta is eltelt már egy pár hét. Lassan itt van a hónap vége.
-Igen, a szobájában.
Az arca kivirul, és amint kimondtam az 'igen'-t elindult megkeresni. Átölelte a fiút. Annyival alacsonyabb nála, fejét pont a srác mellkasára tudja helyezni. ahogy egymáshoz simultak úgyé reztem mindennek vége. Többé már nem kell neki a segítségem.
-Azt hiszem, hogy én akkor mégis megyek.
-Mi? Miért? Most értem haza, maradj még.
Haza... Hát persze.
-Nem most már tényleg mennem kell. Még Lizzel is beszélnem kell. Biztos hiányol.
-Ó, értem. -A száját lebiggyesztette, az arcáról eltűnt a vidámság.
Amikor elmentem onnan csak arra tudtam gondolni hogy mi fog történni ezek után. Hogy mihez fogok kezdeni. Szépen visszatérek az eddigi életemhez. Haza megyek, Liz is biztos ott van. Igen. Haza megyek és találkozom vele. Megiszunk egy forró csokit, estére úgy is lehűl a levegő addigra már biztosan fázni fogunk, kiülünk a tetőre és elnézegetjük a csillagokat aztán majd megint csinál valami őrültséget, és megitn megnevettet. Elfeledteti velem ezt az egészet, és ismét úgy érezhetem hogy ő kell nekem. Hogy ő az akivel együtt akarok lenni minden áldott nap. Mint azon a nyáron amikor találkoztunk és mikor összejöttünk. Aztán lefekszem vele.

***

Az ágyamon találtam. Lezárt pillákkal feküdt és aludt. Végigsimítottam ujjaimmal az arcán, amire kinyitotta a szemeit. Varázslatos kék szemek voltak azok. Gyönyörűek. Valamiért csipkerózsika jutott róla az eszembe.
Utáltam az érzést, hogy nem vagyok képes annyira szeretni őt, mint ő engem.
-Azt hiszem hogy ennyi volt.
-Hhhhh.. Szia. -A szája mosolyra kanyarul, megdörzsöli álmos szemeit és elterpeszkedik.- Hol voltál?
-Bruce-nál.
-H? Mi történt, hogy hirtelen ilyen puszipajtások lettetek? Leülök, ő átkarol kezeit összekulcsolja a mellemen. Olyan közel van hozzám amennyire csak lehetséges. Érzem leheletét a nyakamon, és a fülembe súgott szavai kéjesen hívogatnak, bár nem mond semmi különöset.
Nem tudom hogy mit akar tőlem. Olyan kifürkészhetetlen. Talán Heaven ennyiből jobb. Hogy róla mindig tudom mit gondol, elmondja, látszik rajta, tisztában vagyok a helyzettel. De Liz más. Liz elfojt mindent. Nem mondja el a dolgokat, úgy kell kihúzni belőle. Végül is, ilyen szempontból nagyon is aranyos.
...és már megint összehasonlítom őket.

Vége van.

30. Rész - Küzdj érte!

Bruce

-Beteg. Nem tudom hogy mi baja van, de valamilyen betegségben szenved. Nem árulta el hogy mi az.
-Kérdezted tőle?
-Nem.
-Miért érzed úgy hogy muszály beleavatkoznod?
-Miről beszélsz?
-HHh,.. Emet. Nem szereti ha benne áskálódnak. Ezt te is láthatnád. Ezzel csak rontasz a helyzeten. Leia nem olyan mint a többiek. Nem lehet mindenki olyan könnyen kiismerhető. Nem csinálhatsz mindenkiből játékszert, csak azért mert unatkozol. Nem gázolhatsz át rajta. Leia kedvel téged, de te is tudod nagyon jól hogy ez nem vezet sehová, és csak elrontod a kapcsolatotokat.
-Hirtelen mennyire megkedvelted.
-Ha nem akar beszámolni arról ami vele történt, akkor nem is fogja megtenni. Ne kelts benne bizonytalanságot mert akkor csak megijeszted és el fog menekülni.
-Én nem.
-Hihetetlen hogy én jobban ismerem őt nálad. Elvégre neked tetszik. -Felelek lemondóan és előveszem a cigim.
-Nem tetszik!
-Nem? O, pedig úgy tűnt.
-Nem. Én nem szeretem őt, attól még hogy lefeküdtem vele az nem azt jelenti hogy szeretem Leia-t!
Természetes hogy csak felzaklatta magát, és nem veszi észre hogy valójában nem így van, csak képtelen elfogadni.
Az utca ekkor olyan mérhetetlenül csendesnek tűnt. Olyan csendesnek hogy még a siketek is meghallhatták volna amit abban a pillanatban mondott. Így nem volt nagy csoda hogy a sarkon épp beforduló lánynak is a fülébe jutottak az elhangzott szavakat. Megtorpant, egy darabig nem csinált semmit csak ott állt. Majd az arcán egy reménytelen és elveszettnek tűnő mosoly jelent meg. Látszott rajta a csalódottság és a kétségbeesés. Nem attól hogy a fiú akinek bevallotta az érzéseit ilyen megalázóan utasította vissza, hanem attól hogy megosztotta mással is azt amit ő annyira szégyellt. Minderre persze rátett egy lapáttal az is hogy szereti, vagy legalább is eddig így volt. Tudtam hogy abban a pillanatban apró darabokra hasadt a szíve. Apró összeilleszthetetlen szilánkokra, amiken talán már az idő sem segíthet.
-Lefeküdtetek? -Csúszott ki a számon a kérdés szinte hallhatatlanul. Ledöbbentem. Nem mintha meg kellett volna lepődnöm Emeten, elvégre már egy ideje ismerjük egymást, de erre tényleg nem számítottam.
Emet szereti őt, ebben biztos voltam, de nem hittem hogy az előtt kikezd vele mielőtt tisztázódnak benne az érzések. Mielőtt bármelyikük is rájön. Leia-ról meg soha az életben nem hittem volna hogy ilyen "könnyűvérű".

-Leia várj!!! -Emet utána rohant, elkapta a karját és maga felé rántotta.
-Nem. Eressz! Élvezed hogy mindenkit kihasználsz? Hogy a nevetség tárgyává teszel? Nem bábozhatsz kedved szerint az emberekkel. Nem játszadozhatsz csak úgy velem!
A dolgok nagyon is elfajultnak hangzottak.
-Igazad van, az én hibám... -Ahogy ezeket kimondta mintha csak szíven döfték volna. Emet arcán több mint valószínű hogy látszott, nem szívesen mondja ki ezeket a szavakat, és valójában talán nem is vette komolyan. Bár tényleg bánta ami történt, úgy hitte ennyitől talán megenyhül a lány és minden ismét a régi lesz. Csakhogy Leia nem ennyiből áll. Ő sokkal érettebb, sokkal érzékenyebb, magába zárkózóbb. Nagy eséllyel sosem ereszti ki a dühét, a felgyülemlett feszültséget, és ez volt az utolsó csepp a pohárban.
-Csak haggy békén! -Halk suttogásként hallatszottak a szavak, de hatalmas erővel csattantak a megtört szíven. A lány arca érzelemmentes volt, nem mutattak se gyűlöletet, se bánatot, szinte olyan volt, mintha matekórán megadta volna az x-y egyenletre megfelelt választ.

***

29. Rész - Bukott angyal

Emet

-Szeretlek. Én azt hiszem, tényleg szeretlek! Te vagy az, akit szeretek. -Túl gyorsan és túl váratlanul mondta ki ezeket a szavakat. Ahogy mindezt a fejemhez vágta kellett egy kis idő hogy eljusson a tudatomig. Már épp vissza akartam kérdezni hogy biztos legyek a dolgomban amikor fogta magát és elrohant.
Eleinte megilyedtem amikor azt mondta hogy tetszik neki valaki. A fejemben minden összekavarodott, és nem tudtam mihez kezdeni magammal, ott lesokkoltam egy kicsit. Egyszerre éreztem bűntudatot, dühöt és irigységet, mérhetetlen vágyat arra hogy akkor megérintsem és észhez térítsem, úgy éreztem hogy Leia csak az enyém, csakis egyedül az enyém, és soha nem is lehet másé. Akkor annyira csalódott és féltékeny voltam hogy alig tudtam megszólalni. A testem hirtelen felforrósodott.
Aztán amikor elmondta hogy hogyan is érez, azon a bátortalan kis félénk hangján valahogy megkönnyebbülten éreztem magam, de még mindig nem tudtam mit mondani. Nem érzem úgy hogy kölcsönös lenne ez a részemről, de akkor valamiért nagyon jól esett, örültem azoknak a szavaknak, hogy én vagyok az akinek siekrült megszereznie, de nem tudtam élni a lehetőséggel. Úgy gondoltam nem érezhetek iránta többet csupán barátságnál, testvéri szeretetnél. De akkor az a különös kétségbeesés, féltékenység amit a vallomás előtt pár pillanatal éreztem, mivel magyarázható? Mi válaszolja meg ezeket a kérdéseket?
Hirtelen olyan üresnek és lélektelennek éreztem magam, és amikor elszaladt egy szót sem tudtam szólni hozzá, még csak utána se tudtam kiabálni.
Aztán amikor már nem láttam pislogtam egyet és fölálltam a padról. Dermedten néztem körül a folyosón, amin már egyetlen diák sem lófrált, mindenki beköltözött a tanterembe, ami furcsa mert mindig vannak lógósok. Ezúttal mégsem volt ott senki rajtam kívül.
Azon a napon nem láttam többet Leia-t. A kijáratnál sem találkoztunk, pedig vártuk Bruce-szal meg a többiekkel, de nem láttuk sehol, talán korábban kisurrant az épületből.
Talán ha nem lettem volna mindig ilyen könyörtelen, és sokkal őszintébb lettem volna magamhoz megkönnyítettem volna mindenki dolgát.
Furcsa hogy az életben mennyi szál fut végig, kapcsolatok, és mind-mind össze vannak kuszálódva. A számomra teljesen ismeretlen Bryson, aki két ember életét is felkavarta, s mikor később belépett egy harmadik személy, csak még különösebbé váltak a dolgok. Végül minden össze fog omlani. Ha csak körülnézek a korosztályomban, a fájdalom midnenhol ott van. Az én életem talán túlságosan egyszerű. Talán ezért unatkozom annyira, ezért vagyok olyan undorítóan frigíd. Persze ezekkel könnyen sértem a saját tudatom, de másoktól nem fogadnám el ezeket a szavakat, sőt! Azonban mégis, tényleg így van. Ezen nem tudok változtatni, az élet ilyenné tett. No nem mintha olyan nehéz lett volna. Számomra nem. Jól lehet sokan mások sokkal nehezebb próbákon estek már túl, mint amit rám kirótt a sors, és már képtelenek elviselni. Naponta több fiatalkorú lesz öngyilkos, csak azért mert szakad a cérna, és elegük van a modern világ okozta sebekből. A szociális élet meghatározásai, a körülöttünk lévők elvárásai, a folyamatos terror amit a többség mindenhol elszenved. Az iskolában, a családban, a férresikerült szerelemben, a külvilág lesulytó tekinteteiben és tetteiben. Mindben van egy amolyan könyörtelen gyűlölet. Így nem csoda hogy az emberek megőrülnek. Két fajta ember létezik. Aki a békét kívánja, és aki inkább hajszolni szereti az embereket, uralkodni akar felettük. Vagy, a visszahúzódó és a nyitott. A jó és a rossz. Az öltönyös üzletember és a művész. A főmufti és a dolgozó.
Nem. Igazából szerintem nem lehet így ítélkezni, az igazság az hogy ha mindössze kétféle ember létezne a Földön az élet még ennél is unalmasabb lenne és sokkal egyszerűbb. Megszámlálhatatlan típusú ember létezik a világon, csak sok a közös tulajdonság, ami alapján átlagokat akarunk felsorolni.
Ilyen például amikor a sebzett lelkű nők azt hajszoják hogy az összes pasas egy undorító, szexmániás szemétláda, aki csak kihasználja őket. Vagy mikor a -szintén hasonló helyzetű- férfiak meghatározzák a jó nő fogalmát csupa nevetséges háztartási dolgot felsorolva, amit szerintük nekik nem kötelességük elvégezni, és azt várják hogy a nő kinyalja a seggüket. E-között a két nem között rengeteg eltérés és viszály van, sok az elvárás és mindig akad olyan dolog amibe bele lehet kötni, mert az emberek felépítettek egy látszatot, egy sablont, amit 'átlagnak' neveznek, és ez alapján ítélnek ismeretlenül. Nevetséges. A sok idegesítő ember nyafogását hallgatni egész nap, aztán mégaz interneten is ezt olvasni egyszerűen már ez magában okot adna arra hogy főbe lőjjem magam, vagy valami őrült tömeggyilkossá váljak! De félretéve a tréfát, tényleg röhejes hogy sokan mit nem hisznek magukról. Hiába is, ez van: Senki sem kíváncsi a problémáidra. Oldd meg magad, vagy keress fel egy pszichológust! Rosszabbik esetben pszichiátert. Ha nincs kivel megbeszélned a dolgokat akkor azt ne tedd közhírré, mert senki sem kíváncsi rá, és csak szánni fognak téged, esetleg úgy állnak hozzá hogy elküldenek a francba hogy ne nekik zokogj.
Manapság már nagyon nagy divattá vált hogy mindenki magábafordul, és a megnemértettségét szajkózza, úgy hogy többnyire semmi baja nincs, csak egyszerűen mérhetetlen szeretethiányban szenved.
Bár ki tudja, talán én is épp ilyen vagyok.
A lány, aki nem rég meghalt túladagolásban hasonló helyzetben lehetett. Senkinek nem zokogta ki magát, senkire nem támaszkodhatott, talán mindig magányosnak érezhette magát, amit nem bírt tovább elviselni.
Ha jobban végig gondolom én is egyedül éreztem magam, annak ellenére hogy rengetegen vettek körül. Nem éreztem soha magamat odaillőnek. Nem tudtak érdekelni az emberek, egyszerűen undorodtam tőlük, a kétszínű, állhatatos viselkedésükért, azért mert mindenkit átvernek, mert sosem nyugszanak mindig egyre csa többet és többet akarnak. Én is ilyen vagyok és ez méginkább felidegesített. Úgy gondoltam hogy ezt az énemet úgy tudom a legjobban levetkőzni, ha minél kevesebbet vagyok a közelükben. Olyanok mint valami borzasztó rossz betegség, kór, járvány, ami csak úgy szedi az áldozatait. Én próbáltam távolságtartó lenni és megszökni ez elől a járvány elől. Egészen addig amíg Bruce-t és Leia-t meg nem ismertem.
Bruce-szal egy osztályba kerültünk, de másodikban megbukott, ezért a harmadik évet már nélküle kezdtem el. Azonban mindig bejártunk a volt előkészítős tanárunkhoz. Vele különösen jóban vagyok, bár a barátomat sokkal inkább kedveli mint engem. Én csak amolyan másodlagos személy voltam hozzá képest, mindig felőle érdeklődött, kérdezett, mi nem beszéltünk soha sokat, és engem hasonlított a fiúhoz nem fordítva. Ez most sincs másképp. De amikor Megismertem Leia-t, valami megváltozott. Nem a tanár és köztem, nem is a Bruce-szal való kapcsolatom, nem tudom megmondnai hogy pontosan mi. Eleinte nem nagyon érdekelt, de minél többet találkoztam vele, minél gyakrabban láttam, annál kíváncsibbá váltam, annál inkább éreztem úgy hogy fúrja a féreg az oldalamat, meg akartam ismerni, tudni hogy ki ő, hogy milyen a múltja és hogy mi jár a fejében. Olyasvalaki volt, akinek nem tudtam kitalálni egyetlen gondolatát se, aki szemében nem láttam mást csak a barna szivárványhártyát és azt a hatalmas fekete pupillát a benne felcsillanó fényekkel.
Nehezen megközelíthető lány volt, aki kerülte a társaságomat annak ellenére hogy szerintem többnyire jóképű és kedvesnek tűnő alak vagyok. Őt ez nem érintette meg. Különös hogy mindig azok tartózkodnak tőlünk a leginkább, akiket meg szeretnénk ismerni. Akik rám kíváncsiak, azok engem nem érdekelnek. De ebben az esetben ez pont fordítva volt. Talán félt tőlem, talán ő tudta jól, hogy ha megismerkedünk akkor majd mindent ki akarok deríteni róla, és nem akarta velem megosztani a titkait. Félt hogy ha elfogynak, akkor már nem marad semmije. Egyszer, még a nyár közeledtével térd fölé érő szoknyában jött, és lehetett látni a lábán lévő horzsolásokat. Friss sebek voltak, talán aznap kaphatta őket. Akkor a kérdésemre csak annyit felelt hogy megbotlott és pár fokot esett a lépcsőn amikor hazafelé indult az iskolájából. Nem nagyon érdekelt, bár látszott rajta hogy nem csak ennyi van a háttérben. Közben kedvesen mosolygott, próbált úgy tenni mintha semmiség lenne, pedig a sebek mélyen felsérthették a bőrét, még akkor is csordogált belőle a vér, és adtam neki egy papírzsebkendőt.
Ma már tudom hogy az nem csupán egy véletlen baleset műve volt, hanem az iskolában lévő zaklatói lökhették el az aszfalton, vagy valami hasonló.
Egyszer ellátogatattam hozzá, és eléggé kínosan fogadott. Az iskolájukba mentem, mert kíváncsi voltam hogy mi folyik ott, de persze nekem, idegen embernek nem mutatták a rosszabbik felüket.

A legutóbbi beszélgetésünk óta egy hét is eltelt mire tudtam Leia-val beszélgetni. Akárhányszor észrevettem, gyorsan eltűnt a tömegben, vagy elillant. Meglógott előlem.
-Leia!!! -Kiabáltam utána a folyosón, amire megtorpant.- Várj!
-Emet, szia.
-Szia!
-Nincs kedved ma összeröffenni. -Összeszűkült szemekkel nézett rám, mintha nem egészen értené hogy miről beszélek.- Bruce, én, te, esetleg jöhetnek még páran.
Egy darabig még hezitált, majd bólintott egyet.- De, végül is miért ne?.. Akkor elhívom Choe-t, éss talán Hane is jöhetne.
-Persze.Hhhm, figyelj, aa legutóbbi.
-Azt, azt felejtsük el, bocsi hogy összezavartalak, nem kellett volna hülyeségeket mondanom. -Fájdalmasan mosolygott rám, nem tudtam viszonozni ezt a kedves tekintetet.
-Nem, szó sincs róla hogy hülye vagy, csak sajnálom. Én nem, hiszem hogy...
Becsöngettek.
-Mennem kell! -Vágta rá gyorsan majd sarkon fordult és elindult. A jobb keze remegni kezdett, mintha nagyon ideges lenne, másikkal megfogta a csuklóját és összeszorította, lehetett látni ahogy az ujjak hegye rózsaszínesből sárgává változik, körülötte pedig piros folt jelenik meg.
-Leia! Csak várj még egy kicsit.
-Öh, igen?
'-Ezt még nem kérdeztem meg, de többször is észrevettem hogy remegsz. -Az arcára kiült a félelem, s hirtelen olyan holtsápadtnak látszott hogy attól féltem mindjárt összeesik.- Mi a gond, valami betegség, vagy, vagy mi?
-N-nem, semmi! Semmi bajom. Makk egészséges vagyok.'
Hhh... esélytelen. Ha megkérdezném biztos valami ilyesmit felelne, majd eliszkolna és a délután folyamán se látnánk.
Túl érzékeny, túl félénk, túlságosan is sebezhető mind testileg és lelkileg.
Valahogy úgy érzem mintha folyamatosan gyámolgatnom kellene. Valami furcsa őrangyal szerepét tölthetem be az életében, és jól esik vigyázni rá. Különös. Talán pont most fogom elbukni ezt a szerepet.
-Semmi, felejtsd el! -Váloszolom neki végül és elválunk.

A délutáni találkából végül tunyulás lett. A múzeumparkban töltöttünk a nap hátralévő részét. Leia csöndes volt, amilyen szokott lenni. Semmi sem változott. Ha kérdezték válaszolt, néha hozzáfűzött a dolgokhoz valamit, és csak mosolygott, majd továbbmajszolta a muffint, amit előző este sütött. Mindenki kapott egyet, a tetejükön kis marcipánszívvel.
Ahogy kivettem a dobozból egyet kissé elbambultam. Egyre csak a szivecskét néztem, a vöröslő marcipánt, és nem tudtam hová tenni a dolgokat.
Azon agyaltam hogy többet nem érhetek hozzá ha elutasítom. Ugyan nem mondtam ki teljes egészében hogy nem szándékozom összejönni vele, de az arcomon, és a szavaim elejéből valószínűleg lehetett hallani. Plussz azóta nem beszéltünk a dologról.
Ha visszautasítom nem fog átjönni amikor egyedül vagyok otthon, amikor magányos vagyok, amikor azt akarom hogy csak mi ketten találkozzunk, nem fog beleegyezni. Nem lesz többet a vigasztaló játékbabám, aki egy mosollyal burkolt szomorú tekintettel néz vissza rám.
Mostantól mégkevésbé lesz nyitott felém. Sőt, sokkal inkább be fog zárkózni előttem.
Ezt egyáltalán nem akarom. Ahogy ezen agyaltam felpillantottam a muffonról, egyenesen az ő arcára. nem nézett rám, csak pár pillanattal később. Belemerengtem abba a barna szempárba, amit a fekete szemüveg keretezett.
Csak a forró pillanatok játszódtak le a fejemben. Amikor lefeküdtünk. Minden egyes alkalom legkívánatosabb képe, és a legcsekéjebb mozdulatok is, amik valamiért mégis nagyon izgattak. Minden egyes moccanata, kecses érintése, a kezén a puha bőr, amikor elterült az ágyon és mosolyogva visszapillantott rám. Amikor reggel körbecsavarta magán a paplant és úgy ült le velem enni. Amikor először kipróbálta a cigarettát. Egy kora reggeli hétvégén. Vizet engedett a kádba és belemászott. Csak bámult ki az ablakon, és közben beszélgettünk. Azt mondta kér egy cigarettát, amin eleinte kissé csodálkoztam. Majd leszídott hogy hogy vagyok képes ilyen szart szívni. Ahogy ezek eszembejutottak akaratlanul is elmosolyogtam magam. A szemeim lejjebb kandikáltak, eszembe jutott a rózsaszín masnis top szerá melltartója, ami annyira tetszett neki. Nekem is tetszett...
Nem éreztem mást, csak azt hogy ennek nem akarok véget vetni. Hogy újra el akarom játszani. Hogy ismét együtt akarok vele lenni, csak minden érzelem nélkül. Valószínűleg tényleg önző vagyok. Elvégre kihasználom őt. Hamarosan tönkreteszem.
Összejönni vele nem lenne jó ötlet. Csak méginkább beleroskadna. Kiszipojoznám belőle az életerőt. Vagy ezt már most elkedztem?..

***