28. Rész - Lehetetlen

Annie

Tetszik most valaki?
-Tetszik? Hát sok mindenki tetszik, de olyan aki kell...
-Na jó, akkor másképp kérdezem, van olyan akit nagyon akarsz?
-Nem nincs. -Hallgat pár pillanatig, majd ismét megszólal.- Habár mégis.
-Igen? Ki?
-Áh, de nem, én nem jövök be neki... És elég fiatal.
-Mert? Na mondjad. -Lélegzetvisszafojtva várom a választ, bár nagyon jól tudom hogy az illetőnek semmi köze hozzám. Még csak egy kicsit se. Azonban akármennyire is meg vagyok erről győződve, végül csak csalódom.
-Egy 15 éves lányt.
-Oh. És az miért fiatal?
-Nemsokára 18 leszek.
-Ő meg 16. Az nem olyan nagy korkülönbség. -Így ülünk aztán csöndben a második padsorban, mellettünk senki más nem ül. A kémia óra monoton unalommal zajlik ugyanúgy, ahogy máskor mindig. Most mégis valami megváltozott. Furcsa. Miért nem érzek semmit? Semmi rosszat a szívemnél? Miért nem küzdök most a könnyeimmel? Talán tényleg nem is voltam belé szerelmes? Talán csak tetszett? Egyszerűen csak tetszett... Vagy csak most fogtam föl, és most engedtem el végre... Meglehet. Kicsit azért rosszul esik. Végül visszafordulok hozzá és folytatom.- És amúgy is, nem te mondtad, hogy egyszer úgy megküzdenél valakiért? Azt mondtad unod hogy folyton látod a lányok szemében hogy ha ott helyben megkérdeznéd őket gondolkodás nélkül igent mondanának neked. -Kicsit elhallgatok. Talán túlságosan is felháborodottan meséltem neki ezeket.- Te mondtad. Most itt a lehetőség. Hajrá!
Elmosolyodott. Némi meglepettséget láttam az arcán.
-Lizért elég keményen megküzdöttem... -Elszomorodik.- Amúgy miért kérdezted?
-Hm, csak érdekelt.
Bryson számomra olyan távoli, és megérinthetetlen. Nagyon jól tudom hogy sosem fogom megkapni. Sosem jutok olyan közeli kapcsolatba vele amennyire vágyom rá.
Amióta szakított Lizzel némileg több időt töltünk együtt. Már ott is aludtam nála, többször is elmentünk kajálni, meg össze-vissza.
Lassan kezdek bekattanni, már egyáltalán nem tudom hogy mi van velem. Talán végleg eltűnt minden iránta érzett sebezhető gondolatom. Bár abban biztos vagyok hogy ha összejönne valakivel, szörnyen érezném magam. Talán a lehető legrosszabbul. Nem én lennék az, és ez fájna a legjobban. Hogy nem vagyok elég jó. Hogy sosem voltam, és soha nem is leszek az.
-Miért vágtad le a hajad?
-A hajam? Jah, hát őőő... izé. -Habozok egy darabig. Dühből.- Csakk, egy hirtelen gondolat volt. Felindulásból.
-Kár, pedig olyan szép volt. Mondjuk ez is jól áll.
-Köszi.
Azt hiszem, hogy én nem sajnálom.
-Elvileg ha egy lánynak hirtelen rövid lesz a haja, az azt jelenti hogy valami hatalmas változás történt az életében.
-T-tényleg?
-Nem tudom, csak olvastam valahol. Szerintem hülyeség.
-Ahha...
Ha csak ránézek ideges leszek. Folyton azzal piszkál hogy mi bajom van, miért nem mosolygok. Mi bajom lenne? Semmi! Csak egyszerűen ilyen az arcom. Akkor vidám és akkor nevet ha van miért. Ha megnevettetnek, ha mondanak valami vicceset, vagy valami jó dolog történik. Itt már egy ideje nem történt semmi jó. Legalább is nem velem. az életem egyhangú és felületes. Nincs benne semmi.
Bár mostanában talán valamivel több dolog történik velem. Most így másodikban sokkal inkább sikerült összeismerkednem a többiekkel mint elsőben. Elhívtak szórakozni, beülni valahova, lógni, filmezni meg minen. Nem valami nagyon gyakran, de azért néha volt alkalmam jobban megismerni a körülöttem lévőket.
-Liznek is hosszú haja volt. -Ma már ötödszörre hallom a nevét. Pedig ez még csak a második óra.
-Akarsz beszélni róla?
-Hát, nem is tudom.
Tehát valószínűleg akar, csak nem biztos benne hogy ezt velem kéne megosztania.
-Nem kötelező. Ahogy érzed...
-Igazából nem is nagyon van mit. Csak egyszerűen, zűrös volt. Kipróbált egy csomó mindent és... Na jó ezt lehet hogy nem neked kéne elmondanom.
-Hát nem tudom, engem nem zavar. Tudom hogy szívtok meg minden.
-Jah. igaz. Szóval elfajultak a dolgok. Túl sokat balhézott. A családjával sincsen minden rendben. Először helyre kéne pofoznia magát. Ahogy nekem is.
-Neked? Mi történt? Ezen kívül.
-Nem lényeges. Na de ne csak rólam legyen szó. Veled mi újság?
-Hát nem sok.
-Eléggé antiszociális vagy tudsz róla?
-Nem vagyok az. -Nézek rá furcsa grimasszal, ma valahogy különösképpen kiállhatatlannak bizonyul.
-De igen. Próbálj meg nyíltabb lenni.
-Nekem ez nem olyan egyszerű mint neked. Meg én nem is tudom, nem nagyon zavar ez, nem érdekel annyira mindenki.. Ezt nehéz megfogalmazni.
-Az a gond veled hogy te azt várod hogy mások odamenjenek hozzád.
-Talán, igazad van.
Igen, valószínűleg ez így van. Nem nagyon szeretnék ráakaszkodni a többiekre. Nem akarom őket idegesíteni, tudom hogy egy bizonyos határon túl az embereknek elege van belőlem, és én még csak súrolni sem szeretném ezt a vonalat.

Nem telt sok időbe, Bryson ismét összejött Lizzel, ami némileg rossz hatást nehezített rám. Egyre inkább összetörtem. Csak magam voltam és a gondolataim. Már nem szívesen voltam a közelében. Nem volt kedvem a szemébe nézni, beszélgetni vele, vagy bárki mással aki ismeri őt. A gond csak az, hogy őt mindenki ismeri. Legalább is akivel jóban vagyok azok bizonyosan.
Egy darabig nem volt semmi csak én és a füzeteim, amikben apró és béna firkálmányok születtek. Nem vagyok valami művész, így az egész egy nagy csicsás undormánnyá változott, ami még attól is elvette a kedvemet hogy legközelebb kinyissam őket. Így a jegyeimet is lerontottam. Az amúgy is alig ápolt kapcsolataimat és teljesen magamba zárkóztam.
Mindez csupán egyetlen nyomorék ember miatt?

Gyűlöltem ezt az érzés. Nagyon jól tudtam hogy nincsen semmi értelme, és legszívesebben felpofoztam volna magam, de nem tudtam ellene semit se tenni. Kutyául éreztem magam. Elfáradtam.