27. Rész - Tavaszi tekercs

Emil

Nem mindig vagyunk őszinték... Sőt, az esetek többségében egyáltalán nem. Se másokkal, se magunkkal. A családtagjainkkal, a barátainkkal.
Amikor Lilittel találkoztam a húgomra gondoltam. Szinte egyformán néznek ki. Leszámítva azt hogy Lilit szőke, sötét őzike szemei vannak, csontsovány, és barnás bőre van, vagy csak egyszerűen koszos, nem tudom. Netti pedig barna hajú, zöld szemekkel, és sápadt, de kerek arcocskával.
HA jobban végig gondolom nem hasonlítanak egyáltalán. Se kívül, se belül. Lilit szomorú és elhagyatott. Nem tudom hogy éli túl az éjjeleket. Olyan mintha nem is venné észre, nem is fogná fel hogy mi történik körülötte. Csak folyton mosolyog ha látom, ha észre vesz.
Amikor először találkoztam vele zuhogott az eső. Szeretem az esőt, ezért nem is szoktam sietősre venni ilyenkor a dolgokat. A körülöttem elsuhanó emberek mind bemenekültek egy-egy épületbe, vagy az üzletekben kerestek menedéket az egyre csak sokasodó cseppek elől. Aztán szép lassacskán úgy ömlött a víz, mintha dézsából öntenék, és fátyolként takarta le a várost. Alig lehetett látni valamit 3 méteres távolságon kívül.
Csak mentem előre, közben a fülemben szólt a zene, és belemerültem a lágy morajlásba amit az eső és a dal együttesen alkottak.
Először elhaladtam mellette, és nem vettem észre. Épp egy másik szám következett a lejátszón, aztán valamiért megálltam és visszafordultam. Nem szerettem azt a számot, azután mégis rengetegszer ment a dal a fejemben. Egy papírceti esett ki a zsebemből a nyirkos földre, ami pár pillanat alatt rongyosra átitatott a felgyülemlett víz. Bosszúsan hajoltam a cetli után, amikor egy apró kéz megragadta és fölvette. Nem nyitotta szét, csak óvatosan szorongatta, nehogy baja essen. Kissé megszeppenve pillantottam rá az alig 10-12 évesnek tűnő lányra, aki bőrig ázott. Eleinte olyan furcsa mélabús tekintettel nézett rám, mintha megállt volna az idő, csak bámultuk egymást, majd elmosolyodott és felém nyújtotta a kezét, alátettem az enyémet, és belehelyezte a tenyerembe az elázott lapot. Csak egy telefonszám volt rajta, az elmúlt éjszaka megismert lány száma, akit elvileg ma fölhívnék. Teljesen elmosódott, alig volt kivehető, de nem is nagyon érdekelt, annak ellenére hogy a tegnap este szokatlanul jól szórakoztam.
-Kössz.
Csak szótlanul biccentett egyet és leült a vizes padra. Nem tartott attól hogy olyan lesz a ruhája, mivel már így is teljesen elázott. A haját pár nagyobb tinccsé tartotta össze a víz, vékony ruhája rátapadt a bőrére.
Pár pillanatig még néztem, aztán megfordultam és elindultam, de nem tudtam sokáig menni. Megtorpantam. Visszanéztem, a lány fölhúzott lábakkal ült, fejét a térdére helyezte, és az ott pihenő kezeit nézte. Kissé eltartotta karját, majd úgy szemlélte hogyan folydogál végig bőrén, majd csurog le a víz a földre.
Visszamentem.
-Nem fázol?
Leengedte a kezét és nemet biccentett a fejével. Olyan volt mintha könnyezne pedig csak az esőtől tapadtak össze a pillái.
Leültem mellé és én is néztem a zuhatagot. Egy darabig átható csönd ülepedett meg. Levettem a kabátomat és ráterítettem.
-Így legalább nem fázol meg. tudod, van egy húgom aki nagyon hasonlít rád.
Kérdőn fordult felém, mintha azt akarná hogy folytassam.
-Vagy is, majdnem. De kb. annyi idős lehet mint te. 12 körül vagy nem?
Nem válaszolt.
-Hány éves vagy?
Elfordult, csak tovább bámulta az esőt. Az ajkai nyirkosak voltak és mosolyogtak, de csupán ennyi. Nem szóltak.
-Ja, tényleg van egy esernyőm.
Elővettem a táskámból és kinyitottam, de amikor a fejünk fölé akarta tenni akkor elhajolt. Csak néztem rá furcsán hogy most akkor mi van?
Ismét a feje fölé akartam tenni de megint elhajolt, aztán így ment egy darabig amire elnevette magát. Olyan kedves gyereknevetés volt ez.
-Szeretem az esőt.
-Áh, értem, azért üldögélsz itt?
-Nem. Azért mert nem tudok máshol üldögélni.-Ezt eddig is tudtam de amikor kimondta rosszul éreztem magam hogy ilyet kérdeztem tőle.- Köszönöm.
-Nincs kedved beülni és enni valamit?
-Enni? Hol?
-Akárhol.
-De!
-Rrremek! Akkor gyere! -Fölálltam és a karomat nyújtottam felé. Leugrott a padról és átölelt.
-Na és hova megyünk?
-Nem tudom, a legközelebbi helyre. Ahol jó sokat lehet enni!
-Sokat!
-Sokat!
-És mit eszünk?
-Mondjuk tavaszi tekercset.

Nem mindig vagyunk őszinték... Sőt, az esetek többségében egyáltalán nem. Se másokkal, se magunkkal. A családtagjainkkal, a barátainkkal.
De aznap egy idegennel voltam, és azt hiszem őszintén jól esett hogy segíthettem.ű