26. Rész - Március 10

Leia

Ahogy a pályán álltam egész testemben-lelkemben éreztem valami sötét idegességet, izgatottságot. Végre ismét játszhatok egy kicsit.
Valahogy így gondoltam, amikor visszamentem egy röpke órára az általános iskolám tornatermébe. Imádtam röplabdázni. Hezitáltam is a sportiskola és a művészeti között, de végül az utóbbi győzött. Azt hiszem jól is jártam. Talán sosem lehetett volna belőlem sikeres sportoló.
Ahogy ott álltam, és a nyitást vártam, egyszer csak azt vettem észre hogy remegnek a térdeim. Nem a betegség miatt, ezúttal a félelem, a ingerültség felgyülemlése váltotta ki ezt belőlem. Próbáltam lenyugodni, mély levegőt vettem, amit lassan kifújtam, majd újra megismételtem ezt párszor.
A helyzet az, hogy ugyan szerettem a röplabdát, de a csapatomat nem különösebben. Főleg mivel olyanokkal játszottam, akikkel nem volt valami jó a viszonyunk. Próbáltam ezeket az ellentéteket ellegyinteni amíg a pályán álltunk, de ők nem épp ugyanezt tették. Így hát a röpi is egy újabb feszültséget adó pont volt az életemben. Ennek ellenére szerettem játszani, és még most is visszavágyom a pályára, bár nem azokkal akikkel eddig űztem ezt a sportot.
Az izgatottságom ellenére nagyon unalmas játék volt. Csalódtam. Akikhez visszamentem nem csináltak semmit, csak elhülyülték az egészet. Az edzés összeroppant, immár nem volt több puszta gyerekes hülyéskedésnél. Utáltam ezt. Nem adtak bele semmilyen energiát, semmi erőfeszítést, még csak meg se izzadtak, csupán röhögtek egymás baromságain. Amikor felfogtam hogy ebből nem lesz semmi, abbamaradt a remegés, az izgalom egyszer csak kiszállt a testemből, és nem tért vissza többet. Mindenki döbbenten figyelte az erős, lendületes nyitásaimat, amit nem voltak képesek fogadni és bejátszani. Már maga ez a tény is felidegesített. A barátnőjüket a padokon váró srácok figyelmesen vizslatták hogyan dobom fel a labdát, majd lendítek egyet a karomon és ütöm ár a tornaterem hátuljáról, a röplabda pálya sarkába. Éreztem a rámszegeződő tekintetek súlyát, néha kicsit elbíztam magam hogy mennyire jó vagyok ahhoz képest hogy már több mint egy éve nem játszottam(ugyanis 8-ban felhagytam a játékkal, és csak a felvételire öszpontosítottam). Örültem hogy azok akikkel nem voltam jóban irigykedve nézték a barátjuk rámtapadó tekintetét, és néhol megköszörülték a torkukat hogy vessenek rájuk is egy pillantást, ne csak a piszkafa lábú csajra aki játsza itt az eszét.
Azon az estén csupa feketében voltam, ami méginkább kiemelte vézna alkatomat. Mégsem cikiztek érte. Ezúttal nem.
Nem tudtam a többiekkel törődni. Nem nagyon érdekeltek. Én mindössze csak játszani szerettem volna, amit sajnos ott nem kaphattam meg. Rájöttem hogy soha többé nem lesz ez olyan mitn régen, amikor még kisebb voltam. Amióta elmentek a nálam idősebbek, csak a béna, nemtörődöm alakok maradtak. Én voltam ott az egyetlen aki komolyan játszani akart, és edzésbe lendülni. Így hát unottan ütögettem a labdát a terem egyik végéből a másikba, mire letelt az idő. Unottan, kissé görnyedten állva lépdeltem az innivalóm felé, amit aztán elkaptam a padról és fölbaktattam az öltözőbe.
Soha többé nem megyek vissza.
A rossz emlékek innen már tényleg csak emlékeknek tűnnek, mintha meg sem történtek volna. Pedig ez nem így volt, rengeteg minden történt ennek az épületnek a falai között. Nagyon sok minden.
Visszaemlékeztem a 8. évemre, Edre, Fannira és a barátnőire, az ikrekre. Valamiért egy dolog többször is visszajött, és azon az éjjelen csak ezen tudtam filózni.
Már a második félévet jártuk, biztos voltam a győzelmemben, hogy mindkét iskolába fölvesznek, és hogy a sportot fogom választani. Végül másképp alakultak a dolgok.
Fanni haragos tekintettel nézett hátra rám, a szája lefelé kanyarodott, és lehetett látni rajta hogy mindjárt mond valami sértő megjegyzést a ruhámra, hajamra, arcomra, vagy csak egyszerűen a viselkedésemre, tehát az egész lényemre. Végignézett rajtam, a szemei lesujtóak voltak és kegyetlenek.
Nay levegőt vett, majd szép lassan kifújta azt. Vehetjük ezt egy hatalmas sóhajnak is. A szája sarkában elmosolyodott, majd ajkai ketté nyíltak és beszélni kezdett.
Nem igazán emlékszem arra hogy pontosan mit mondott, de tudom hogy nem tetszett nagyon, viszont próbáltam ügyet sem vetni rá.
-Egyszerűen csak lekophatnál róla. Nem is értem mit gondolsz magadról, csak nézz végig rajtunk, majd gondolkozz el azon, hogy Te ki vagy! Borzalmasan nézel i. A hajad undorító, a ruháid csupán lógó göncök a csont és bőr testeden, ráadásul olyan deszka vagy hogy arra nincsenek is szavak.
Ahogy ezek eszembejutottak akaratlanul is elnevettem magam, mivel nyolcadikban tényleg semmi mellem nem volt, mára azonban úgy gondolom hogy egészen gömbölyűek a dolgok a mellkasomon.
Egy darabig csak tűrtem a lesulytó megjegyzéseket, majd szemforgatva kinyitottam a matekfüzetemet.
-Igazán idefigyelhetnél ha hozzádpofázok. Ribanc! Igaz is, biztos megbántottalak az előbb, de azt hiszem igazam van. Rajtam legalább van mit fogni! -Azzal hátrafordult.
Itt igazán betelt a pohár. Fogcsikorgatva néztem az előttem ülő lány hátát.
-Talán féltékeny vagy? -Tettem föl a kérdést a lehető legtöbb bátorsággal, amim valaha is volt.
-Hogy mondod?
-Féltékeny vagy. Mert Ed téged semmibe vesz, hiszen tudja hogy mekkora egy szerencsétlen kis fruska vagy aki kirakja mindenét csak hogy valakit sikerüljön fölszednie.
-Mondd mégegyszer!
-Fogadd el! Ed nem kedvel téged. Sőt, kifejezetten utálja az olyan lányokat mint te. Én a helyedben nem tepernék ennyire. -Vágtam vissza, majd kedvesen elmosolyogtam magam.
Az ikrek vigyorogtak, próbáltak nem kuncogni, de látszott rajtuk hogy sikertelenül próbálkoznak.
Fanni fölugrott a székről, ellökte az asztalomat és nekemrontott. Olyan erővel rohant nekem hogy fölborultam a székkel. Hamarosan az egész osztály körülöttünk gyűlt össze, aki csak a teremben volt, mindd látták: A rajtam ülő lány tépi a hajamat és húzza a pólóm nyakát, csaknem megfolyt vele. Ütötte az arcom, karmolt, véletlenül a nyelvemet is elharaptam, ami plussz pont volt a számára. Éreztem hogy a szoknyám túlságosan is felcsúszott, és a rózsaszín, pandás bugyim mindenki alaposan szemügyre vehette, amibe eléggé belesült a képem. A körülöttünk lévők egyszerre nevettek és újjongtak, eszük ágában sem volt segíteni, vagy rendet tenni. Nem bírtam tovább, már alig kaptam levegőt, védekezésképpen épphogy csak megrándítottam a kezemet, és el is találtam az öklömmel Fannit, aki odébbvágódott.
Ahogy kinyitottam a szememet csak a lány véres orrát láttam, amihez odakapott, fájdalmas, síró tekintettel nézett körbe, látszott rajta hogy mindjárt elbőgi magát. Egy pilalnatig értetlenül néztem körbe, és mindenki rámszegezte riadt tekintetét, csak ekkor vettem észre hogy a vér, ami Fanni orrából csordogált ki, az én ujjaim között siklik végig. A szoknyám is kicsit olyan lett és a fölsőm, föltápászkodtam, nem tudtam mi tévő legyek. Ed érdeklődve furakodott a kör egyik szélére, amikor észrevette hogy mi történt ilyedten szemlélte az eseményeket. Gyorsan az igazgatói irdobban kötöttünk ki, és persze mindent rámkentek, hiába mondtam bármit, kaptam egy intőt és ezzel le lett tudva. Hamarosan az egész iskola a kis balhénkról beszélt, és már mindenki tudta hogy 'mekkora egy vadállat' vagyok.
-Úristen, pedig milyen csöndes lánynak tűnt. Nagyon kedvesnek látszott. És most kiderül az igazság.
-Hát, azt mondják hogy a legcsöndesebb, és legnyugodtabb emberekből jön ki a legnagyobb őrültség, és a legeszéjesebb gonoszság. Írtózatos. Hogy nem csapták ki ezek után?
-Most viccelsz, nem ez volt az első verekedés az iskolában. Egy orrbavágásért azért még nem kéne kirúgni.
-Szerintem megérdemelné. Elvégre egy lánynak mégse kéne így viselkednie.

A hátralévő fél évben az egész iskola erről pletykált. A filmekben ilyenkor mindig kialakul két ellentétes csapat. az egyik aki engem támogatna, a másik pedig Fanni mellé állna, itt azonban senki sem gratulált a "győzelmemnek", mindneki engem okolt a történtekért, és én voltam az elítélt, aki megérdemelne egy jó nagy pofán csapást. Ezt többszörösen meg is kaptam, amikor a lány nekem támadt suli után a barátaival. Ha jól emlékszem háromszor is megvertek, de akkor valahogyan ez már nem tudott izgatni. Úgy éreztem hogy már megszoktam. Amikor végeztek csak ott feküdtem a fűben, vagy az aszfalton, arra várva hogy majd csak besötétedik, de sosem lett este amíg el nem indultam haza. Mindig napnyugtakor tértem észhez, addigra valahogyan erőt vettem magamon és föltápászkodtam a földről.
Ed a történtek után eltávolodott tőlem, és a sportközösségi gimnáziumba sem vettek fel, elutasítottak a borzalmas magatartásom miatt, és úgy gondolták hogy nincs szükségük egy ilyen botrányos gyerekre. Végül örülök hogy ide jöttem.
Egy jobb közösségbe. Ahol mindenkinek van valami bibije.
-Orrba verted? Komolyan? -Neveti el magát a mellettem álló fiú, nem udom miért, de talán ezzel is nyertem nála egy plussz pontot, pedig jó nagy hülyeség volt. Bruce lelkesen támogatta a cselekedetemet, és hátbaveregetett, ezzel azt sugallva felém 'jól, ügyes voltál, tökéletesen csináltad'.
-Nem is vagy te olyan kis nyápic mint azt gondoltam, ugye?
Ez pár hete történt, Az után egy-két nappal hogy összegyűltünk bulizni páran, aztán, aztán én és Emet... Nos hát.. igen.
Az iskola kapui felé érve észreveszem Bruce-t Hane-val dumálni. Tavasz van. Végre tavasz. Március közepe felé minden olyan békés és világos. Ezek a gondolatok játszódnak le a fejemben, amikor befordulok a sarkon és megpillantom kettejüket.
-Sziasztok.
-Hello.
-Szia, mizujs?
-Semmi, azt hiszem hogy...
A túloldalon észreveszem Emet rohamosan közeledő alakját. A srác hatalmas léptekkel jön felénk, és hamarosan itt áll előttem. Elmosolyodik ahogy meglát, majd köszön mindhármunknak.
-Szia.
-Emet, ma ráérsZ?
-Ma? Mikor?
-Suli után olyan 4-5 fele.
-Szerintem igen.
-Te is jöhetsz Hane. -A fiú szája sarkában mosoly bújik meg ahogy kimondja a nevet, és eltűri a rá felnéző frufruját, a füle mögé.
-Én ma nem érek rá.
-Nem? Hm. Kár.
-Az. Leia?
-Nem, a mai nap nekem se jó, törit kéne tanulnom. Nem akarok ebben a félévben is kettes lenni.
-Fenébe a tanulással! -Neveti el magát Bruce, majd meggyújta a szájába helyezett cigarettát.

Amikor Emettel találkozom, pár pillanatra mindig kitöltődik a mellkasomban lévő űr. Olyankor minden egyszerre tűnik olyan zavarosnak, mégis nyugodtnak. Ha a közelemben van egyszerre vagyok vidám, és boldogtalan. De akkor valamiért ez nem tud számítani. Csak az számít hogy itt van a közelemben és kedveljük egymást. No nem úgy, mint egy fiú meg egy lány, hanem csak mint kedves ismerősök.
Emet minden egyes alkalommal nehéz hatást gyakorolt rám. Mindig, ahányszor csak a szemébe néztem, ahogy éreztem a tekintete mély, furakodó pillantását, amikor csak véletlenül is hozzámért, vagy összeborzolta a fejem búbját és átkarolt. Az érintésétől egy szempillantás alatt kirázott a hideg majd csupa melegség árasztotta el a testem. Furcsa bánattal nézek néha rá.
-Emet...
-Hm?
-Mindegy semmi.
-Na mondjad!
-Nem, nem semmi.
-Leia. Bökd ki! -Suttogja nekem ahogy arcával közelít felém, hirtelen hozzányomja a homlokát az enyémhez, az orrunk összeér, megszeppenek.
-Ez, egy kicsit kínos... -Mondom a lehető leghalkabban, elvékonyuló hangon.
-Oh, bocs. -Elneveti magát.
A fiú általában unott arcot vág, ha nincsk közösségben, és egyedül ül a padban, vagy a folyosón ácsorog, mindig olyan komor a tekintete, olyan smemitmondó. Aztán amikor meglátjuk egymást egy különös felvilágosodás, öröm jelenik meg az arcvonásaiban. Mosolyog.

***

Amikor elmegyek az iskolából, és elválok a többiektől ismét elfog a magány. Olyan üresnek és semmilyennek érzem magam. Olyan értelmetlennek. Otthon nem tudok különösebben mit kezdnei magammal. Néha leülök a számítógép elé, olvasok valamit, vagy rajzolok. Ennyi. Aztán az egész hátralévő délutánom tunyulással megy el. Úgy hangzik mintha annyi iőm lenne, de valahogy mégis gyorsan elmegy. Unatkozással. Mostanában nincs sok erőm tanulni. Kedvtelennek érzem magam.
Aztán ismét reggel van, és örömmel indulok a suliba, mert tudom hohy végre találkozom a többiekkel.
Egyik nap Emet nem jött be. Sehol se láttam. Tudom hogy ő harmadikos, és elég elfoglalt hozzám képest, elvégre én csak most jöttem ebbe az iskolába, nekünk még elég könnyű. Nem kell sokat foglalkoznom a tantárgyakkal, elég ha csak átolvasom és már megy is, a szakok sem valami nehezek idén, és kevesebb az elvárás mint a nálunk idősebbeknél.
Aznap hiába indultam vidáman, az egész napom unalmasan és komoran telt. Végül este 6-kor Emet fölhívott, hogy nincs-e kedvem találkozni velük. Nem kérdeztem meg hogy miért nem volt ma, elvégre nem tartozik rám. A hétfő ugyan nem a legtökéletesebb időzítés, de végül rászedtem anyáékat hogy hadd töltsem ott náluk az éjszakát, tanulni is ott fogok.
Nem nagyon szeretik ha fiúknál alszom, kisé agóddó szülők, és meg is értem őket. Bár közel sem tudják hogy mi mindent szoktam csinálni. Számukra én még mindig az a félénk, engedelmes kislány vagyok, aki sosem fog felnőni. Pedig már régen elgyengült ez az énem. Az egyik felem azt hajszolja hogy egyre csak törjek ki a burokból, a másik pedig még szívesen bent maradna, a nyugalomban és békességben.
-Ah, végre itt vagy, szia! -Ölel át szorosan, majd összeroppanok erős karjai között.
-Jó estét! -Kiabálok hangosan, hogy mindenki meghallja, de nem érkezik válasz.
-Nincsenek itthon.
-Este hatkor?
-A szüleim elmentek valami utazásra. Csak jövő héten érnek ide, addig miénk a ház.
-Ó, értem, és rendezel valami házibulit?
-Nem, nem hiszem.
Ilyenkor a legtöbb fiatal azt mondaná hogy 'Persze, úgy szétcsapjuk magunkat hogy csak na, egész héten bulizni fogunk!', de ő valahogy más. Persze szeret szórakozni, de nem szívesen van olyan közegben, akiket nem ismer. Vagy legalább is nem akar megismerni.
Megértem. Bár én próbálkozom nyitott lenni az emberek felé, és minél több barátot szerezni, azért nem jó ha olyanokkal vagy körülvéve akik között nem érzed jól magad. Így hát nincs is értelme a fél iskolát meghívni, max a kiebb baráti kört, akikkel általában is lógni szoktunk.
-Dobd csak le a cuccod, akarsz vizipipázni?
-Vizipipázni?
-Aha.
-Hát, miért ne?
Leültünk a szoba közepébe, és elkezdtünk pöfékelni.
-Ebben mi a jó? -Néztem rá értetlenül, mivel semmi hatását nem éreztem, még csak azt se hogy hogyan áramlik a füst a testemben, majd fújom ki a szobába.
-Semmi.
-Ahha!..
-Igazából nincs semmi értelme, kb. 2-3 éve kaptam születésnapomra, de nem nagyon szoktam használni mert nincs semmi hatása. Ha fűvel csinálnánk biztos jobb lenne...
-Bizonyára. -Mondom szemforgatva, majd hátamat nekitámasztom az ágytámlának.
-Azt mondják hogy ha olyannal csinálod akit 'kedvelsz', akkor sokkal jobb.- Hosszasan vizslatja a tekintetemet, közben mosolyog és kifújja a füstöt.
Azon agyaltam hogy ezzel most vajon rám akart célozni, vagy csak úgy mondta? Kedvelsz? Kedvelsz. Ez a szó mennyi mindent rejthet magában. Kedvellek, azaz tetszel, és jól érzem magam a közeledben. Kedvellek, mint barátot. Kedvelem a hozzád hasonló embereket, mert érdekesnek találom őket.
Elég sokféle képpen lehet érteni.
Leszedte a félig elporlott parazsat az alufóliáról, majd beledobta egy bögre vízbe. Az sercegve elaludt, és félretette.
Ledőlt mellém, és egy darabig csak hallgattuk a síri csöndet, majd úgy döntöttünk hogy nézünk valamit a tévében. Éjjel 1-ig az unalmasabbnál unalmasabb adásokat néztük, és már komolyan kezdtem elálmosodni. A fejemet rájhatottam a fiú vállára és a szemem dörzsölgetésébe kezdtem.
-Nincs valami jó filmed?
-Nincs. Nem hiszem hogy bármelyiket élveznéd.
-Hhh, kár.
Ahogy a szememmel babrálam éreztem hogy az ujjaim egyre idegesebb rángásba kezdenek. Gyorsan kkapartam a csipát a szemeimből, majd letettem a szőnyegre, a hátam mögé remegő kezemet. Emet a szeme sarkából figyelte az eseményeket.
-Leia.
-Igen?
-Mi van Eddel? Összejöttetek?
-Összejöni? -Feléfordulok, kissé meglepetten nézek rá.- Már miért jöttünk volna össze?
-Hát, nem szereted őt?
-Szeretem? Hhhh, nem azt hiszem nem. És amúgysem találkoznánk valami gyakran. Elköltöztek.
-Oh. Hát kár. Pedig szerintem ő kedvelt téged.
Kedvel. Már megint ez a szó.
-Kedvelt, úgy érted,..
-Úgy értem hogy ő biztos szeretett.
-Igen, bevallotta nekem.
-Fura, néha azon gondolkozom hogy miért utasítottad el.
-Tényleg?
-Nem, nem igazán, csak figyelmes akartam lenni.
-Figyelmes. -Elnevettem magam, ahogy ezt kimondta egyszerűen olyan röhögő görcs fogott el, hogy nem tudtam leállni. Nem tudom hogy iérth angzott ez olyan röhejesen, de akkor nagyon élveztem hogy kacaghatok rajta.
Aznap éjjel megint megtörtént. Emet azért hívott át hogy össebújjunk. Nem akart összejönni velem, és nem is érdekelte hogy mi van köztem és Ed között, csak tisztában akart lenni azzal hogy szabad vagyok, és könnyű préda.
A kezét a derekamra rakta, egy kicsit közelebb döntött magához.
-Na és a te barátnőd?
-Ems? Ugyanúgy csal engem, mint én őt. -Ezek a szavak egyszerűen undorítóak voltak, én mégsem törődtem vele.
-Gondolom nem én vagyok az egyetlen, akivel,.. -Nem akartam hallani a választ, mert nagyon is jól tudtam, én is csak egy vagyok a sok közül, akit ki akar használni. Valamiért mégis kedveltem Emetet, nem tudtam elszakadni tőle. Tehát, részint az én hibám is. Ha nem akarnám, nem tenné, nem próbálkozna. Én viszont nem utasítottam vissza, egyetlen alkalommal sem.
-Akivel csalom őt? H! De, a helyzet az hogy te vagy az egyetlen. -Hátradől, karját a szemére helyezi, mintha nem akarná hogy lássam az arcát. Szégyenkezik.- Tudod, ez most lehet hogy nyálasan fog hangzani, de te vagy az egyetlen aki érdekel, Leia.
Megdöbbenve hallgattam az infót, miszerint Emet kedvel engem. Nem úgy mint barátot, nem úy mint embert, hanem mint lányt. Ez persze közel sem jelentette azt hogy szeret, hanem csupán annyit, hogy vágyik a társaságomra, és a testemre is.
-Amíg nem jöttél be a képbe eszembe sem jutott volna tönkretenni a kapcsolatomat, no nem mintha amúgy annyira érdekfeszítő, és lényeges lenne.
-Ha nem szereted, akkor miért nem szakítasz vele?
-Fogok. De tudod jó érzés, jó érzés kissé tönkretenni. Nem tudom miért, most ez biztos gonoszul és undorítóan hangozhatott.
-Azt hiszem megértelek. -Súgom alig hallhatan, de a fülébe jutnak a szavak. Felém tekint.
-Tudod fura, de még sosem volt olyan jó mint, -Nyel egy nagyot.- veled.
Ekkor a szívem hevesen kezd kalapálni, egyre gyakrabban veszem a levegőt, hiába próbálok lenyugodni nem megy.
Csak azon gondolkozok hogy vajon most megint meg fog-e történni, és hogy mi lesz akkor ha így lesz, hogy újra rám fog törni a roham, hogy nem tudom majd visszafogni magam. Nem akarom hogy úgy lásson, de mégis érezni szeretném a köelségét.
Végül megtörtént. A fiú eleinte lassan közeledett hozzám, kezét az arcomra tette, majd a fülem mögött beletúrt a hajamba és megcsókolt. Aztán később az ölébe ületett és egymásnak estünk. Csodálatos volt. Az elsőnél sokkal jobb, és ez egy jó darabig így ment. Nem tudtunk betelni egymással.
Úgy éreztem hogy kitölti a bennem lappangó űrt, és azt hiszem hogy ez kölcsönös volt. Mind a ketten elveszettek voltunk egymás nélkül. Végül teljesen összezavarodtam.
Az érzelmeim fokozódtak, és képtelen voltam nem rá gondolni. Az órákon, a szünetekben, amikor összegyűlt a kis bandánk, még akkor is ha ott ült előttem, folyamatosan csak agyaltam. Eddig épp ellenkezőleg hatott rám, tökéletesen lenyugtatott, most azonban mintha csak olvasnánk egymás fejében, amint rámpillantott, láttam a szemében hogy mire gondol, és ő is tudta hogy én min agyalok abban a pillanatban. A biztonság elveszett, és nem tudtam hogy mit kéne tennem. Bújkálni kezdtem. Nem akartam látni azt a kacér vigyort az arcán, nem akartam ennyire összetörni. Már nem úgy gondoltam rá mint barátra, hanem sokkal inkább mint fiúra, mint egy srácra akit kedvelek, sőt több mint kedvelek, aki tetszik, és ezzel nem tudtam mit kezdeni, tudván hogy ő nem így áll a dolgokhoz. A hétvégéken megkönynebbülve éreztem magam, és mindig eldöntöttem hogy nem fog érdekelni, hogy mostantól nem fog történni semmi, és én végre kihabarodok belőle, de nem így lett. Ugyan nem csináltuk gyakran, de az a pár alkalom is, amikor már nem bírtuk tovább egymás nélkül, teljesen öszekuszálta a fejemben lévő gondolatokat. Nem tudtam következetes lenni.
Aztán, március vége felé kezdett minden a helyére állni. A hónap 10. napján bevallottam neki az érzéseimet. Akkor volt a születésnapja, talán nem kellett volna ezzel sokkolnom. Szörnyen éreztem magam, amikor aztán összegyűltünk mindannyian mégsem mutattam semmit abból ami bennem zajlik. Bár ez mindig is így volt. Valahogy inkább próbálok befelé zárkózni, hiába hiszem azt hogy majdk önynebb lesz, hogy barátságosabb leszek, az igazság az hogy nemem ez sosem ment. Nem volt könnyű, és most sem az. Nem tudok egyszerűen tekinteni a környezetemre. Egyszerű emberekként.
-Mi újság van?
-Semmi. At hiszem, hogy kedvelek valakit.
-Mi?
-Milyen érzés szerelmesnek lenni, Emet?
-Hm, ezt még én sem igazán tudom. Nem volt részem még benne.
-Nem? -Kissé kétségbeesetten, és zaklatottan néztem rá, mintha annyira ő tehetne az egészről.
Elbizonytalanodtam. Talán mégse kéne neki annyit mesélnem. A szívem mélyén tudtam hogy nem számíthatok az érzelmeim viszonzására. Hirtelen az a kép jutott eszembe amikor Ed átölelt és bevallotta nekem hogy szeret. Biztosan hatalmas erőre volt szüksége ahhoz, hogy kimondja azt az egyetlen kis szócskát. Milyen egyszerű, mégis annyira bonyolult ez az egész. Ha jobban végig gondolom nevetséges, hogy mennyit tudnak az emberek szenvedni e-miatt az egyetlen érzelem miatt, ami magába foglalja az élet rengeteg fájdalmát, és boldogságát egyszerre.
A szívem hevesen dobogott, a fejem zsongott, alig hallottam magamat amikor kimondtam. Éreztem hogy egyre izgatottabbá válok és alig tudok megszólalni.
-Sze,.. -A hangom elcsuklott ahogy Emet figyelmesen várta a következményeket, és leste a kimondatlan szavaimat.- Szeretlek. Én azt hiszem, tényleg szeretlek! Te vagy az, akit szeretek. -A srác kifejezéstelen arccal nézett rám, kissé megrémültem és ilyedtemben hátatfordítottam neki és elszaladtam. El a folyosó túloldalára, le a lépcsőkön, ki az épületből. Levegőre, térre volt szükségem. Mire kiértem már vagy 2 perce becsöngettek, de nem volt erőm visszabaktatni a tanterembe. Csak úgy kapkodtam a levegő után, úgy éreztem hogy a tüdőm hirtelen oylannyira összezsugorodott hogy mindjárt megfulladok. Hiába próbáltam összeszedni magamat, nem ment. Nem sikerült. A fejemben egyre csak a kimondott szavaim, és Emet arca lebegett, az az érezelemmentes egyszerű arc, ami halálra rémített. Talán rossz embert választottam. Talán tényleg így van. Nem lehet minden tökéletes. Nem haladhat minden olyan könnyedén, és akadálymentesen. Holnap valószínűleg nem fogok tudni a szemébe nézni.
Nem tudtam mi tévő legyek. Nem tudtam hogy most hogyan tovább. Sajnos nincs segítség, az életnek nincsen útmutatója, nincs egy kis füzetke amiben leírják hogy 'mit kell tenned ha'. Kétségbe voltam esve. Lihegve dőltem hozzá a kapurácsokra, csak ekkor jutott eszembe hogy az összes cuccom az iskolában maradt.