25. Rész - Minden mulandó

Heaven

Hideg van. A cserépkályha alig-alig fűti át a nyirkos szobát. Odakúszom mellé, és hozzádőlök. Leveszem a pulcsimat, a bőröm hozzátapad a forró kerámiához. A pulcsival betakarom a többi testrészemet.
Kattan a zár, hallom ahogy Bruce kinyitja az ajtót, és betrappol a házba. A táska hangos koppanással ér földet ahogy ledobta, lehúzza a cipőjét és gondolom a kabátját is levette. Hamarosan elindul errefelé és benyit a nappaliba.
Egy darabig értetlenül mered rám, mintha fel kéne dolgoznia a látottakat.
-Te meg, mit művelsz?
-F-fázom. -Dünnyögöm neki vacogva.
-Nem csoda, hiszen a pulcsiddal takarózol. Ha így folytatod itt fagysz halálra.
Odamegy a szekrényekhez, kinyitja a legfelsőt, és kivesz egy vastag plédet.
-Itt van takaró.
-Nem értem fel a polcokat. Túl alacsony vagyok.
-Oh. Akkor majd itt hagyjuk a kanapén.
Idejön és betakar. Leveszi a fölsőjét és leül mellém a földre. Ő is betakarózik.
-Jobb?
Bólintok. A bőre majdogy nem olyan forró mint a kályha. Vagy talán csak én érzem így?
-Eléggé fázós lehetsz.
-Úgy tűnik, az vagyok.
Átölel, közelebb húz magához. Kicsit kiráz a hideg, majd érzem ahogy Bruce melegsége mint egy árnyékként, átkúszik rám, és szép lassan elárasztja az egész testemet.
-Én már megszoktam. Gondolom te nem épp ilyen helyen éltél.
-Nem. De nem számít. Ez..
-Hm?
-Ez tökéletes. A lehető legjobb hely ahova kerülhettem.
Furcsán grimaszol.
-Mi az?
-Nem elég a kérdő tekintetem? Ez egy szar hely.
-De nem zavar senki.
Elgondolkodó tekintettel bámull előre. Fölnézek, a plafont vizslatom. Szemem sarkából látom ahogy visszafordul és egy darabig engem néz.
-Bruce.
-Igen?
-Téged a szüleid vertek?
-Nincsenek szüleim.
-Voltál már olyan helyzetben, hogy valakit majdnem megvertek a szülei, és segítettél az illetőn?
-Nem.
-Hhhh...
-Te igen?
Összeszorítottam a szememet, próbáltam felidézni a pillanatot, az érzést. A pilláim közül könnyek csordultak ki.
-A bátyám. Nem tettem igazán semmit. Csak ott álltam, és néztem az eseményeket. Teljesen ledermedtem, és úgy éreztem hogy tehetetlen vagyok. Tudtam hogy valamit mégis csak csinálnom kéne, és akartam is. De nem ment. Semmim se mozdult, talán egy darabig még levegőt se vettem. Éreztem ahogy az ereim hirtelen megtelnek adrenalinnal. Hallottam ahogy a bátyám már sikolt a félelemtől. El tudod képzelni? Hogy milyen érzés, amikor egy fiú, egy fiú annyira meg van rémülve hogy már sikít. Azért mert a saját apja az, akitől amúgy az emberek nem is várnák hogy ennyire ellene fordulnának. A szemei könnyesek voltak és riadtak, nem tudott védekezni, már a földön térdelt az apám keze alatt, ami majdnem kitörte a csuklóját. Lesokkoltam. Nem mozdult a kezem, még pislogni se pislogtam, nyelni is alig bírtam. Aztán minden eltompult, a hangok, a látásom, és csak, nagy nehezen elkiabáltam magam. Az eddig elsötétült arcú apám szemei hirtelen kivilágosodtak. Az arcán és a nyakán még mindig duzzadtak voltak az erek, de lassanként eltűnni látszottak. A feje még eléggé vöröslött, a szemei is pirosak voltak. Mogorván közeledett felém ahogy elresztette a bátyámat, és vállával fellökött, majd mielőtt becsapta volna a hálószoba ajtaját hátrakiabálta hogy örüljek hogy nem ver. Azok a szavak nagyon fájtak. Talán még annál is jobban amik történtek. Benéztem Adam szobájába, ő csak meredten bámult maga elé, zavarodottnak tűnt, a szemei még mindig vörösek és könynesek voltak, a keze remegett és a feje is. Csak néztem ilyedten és nem tettem semit. Átölelhettem volna, megvígasztalhattam volna de nem tettem. Csak visszamentem a szobámba és leültem az ágyra. A napom további részét azzal töltöttem hogy ott ültem és bámultam a szőnyeget. Nem gondoltam semmire, a fejemben mégis folyamatosan megjelentek a történtek. Megígértem magamnak hogy soha többé nem tekintek vissza.

Mély levegőt vettem hogy meg tudjam emészteni a dolgokat. A furcsa az hogy ha erre gondolok nem sírok. Pedig olyan sírhatnékom támadna, legszívesebben kibőgném magamat valakinek, de nem megy. Mintha belül üres lennék.
-A bátyám rá két évre alkoholmérgezésben meghalt. -It elakadtam. Azóta utűlom az életemet. Azóta nem tudok a jelenben élni, mindig csak a múlton rágódok. Hiába tettem fogadalmat, nem tudok nem visszagondolni. Talán túl gyenge vagyok. Pedig olyan egyszerá lenne nem igaz? Csak ellenszegülni, legyúzni a félelmeinket, és nem visszatekinteni. Csak a jelenben élni, csak a mára godnolni, arra hogy még mi minden történhet meg velünk. Csupa jó dolog igaz? De akkor miért érzem ezt ilyen nehéznek? Ezek átlagos dolgok, mindennapi események, bárkivel megtörténhetnek. De miért van az hogy úgy érzem ez a világ súlya, az én problémám, az én nagy gondom. Túl nagy feneket kerítek ennek. Nem sírok, sosem sírok. Még magamban se. Nem éri meg. Nem vagyko rá képes. Néha csak azt kívánom, bár tudnék, bár megáradnának ak önyneim és soha el nem múlnának. Csak sírnék naphosszatt és abba se hagynám.
Bruce karja erősebben szorított, kicsit felém fordult és átölelt, a lábaim leereszkedtek a földre, a fiú egyre keményebben ölelt, és kicsit fölhúzott magához. A kezeimet lassan a vállán nyugtattam. Térdelve kapaszkodott belém, és én is belé. Mintha csak a fejemben olvasott volna, nem szólt egy szót sem, csak várta hogy megtörjön a jég. Hogy kiolvadjon a szívem. Aztán amikor majd újra dobogni kezd végre minden a felszínre tör. Minden szép lassacskán előbukkan, a maszk meghasad és kiengedhetem magamból az összes szomorú emlékemet. Az összes bántó érzést. Addig amíg már nem marad semmi, csak egy nagy üres váz, amit lassanként újra megtölthetek élettel. Semmi nem lesz könnyű, de jobb lesz. Tudom hogy jobb lesz.
A szemeimet marni kezdik a könnyek és tényleg így történt. Megtörtént az amire mindig is vágytam. Úgy éreztem hogy valakit érdeklek. Hogy ez jó. És hogy van kinek sírnom. Hogy az ő szívét nem terhelik a problémáim. Hogy ő meghallgat. Nem kellett mondanom semmi többet, a lelkünk egybeolvadt és akkor már mit sem értek a szavak. Egyetlen könnycsepp csordult le az arcom. Aztán szipogtam párat és jött vele a többi is. A fiú csak hallgatott és várta hogy kizokogjam magam a vállain. Jól esett a melegsége. S bár a szobában fagyos hideg uralkodott, én mégsem fáztam azon az éjjelen...

***

Amióta ideköltöztem, midnen olyan más. Már abba az iskolába járok, ahova Bryson és Liz is. Ugyan nehéz volt rávenni a szüleimet a papírok elintézésére, de kell a beleegyezésük, szóval muszáj volt valahogyan egyetértenünk. Végül belenyugodtak hogy a városban maradok, és nem megyek többé haza.
-Nem is látogatod meg őket?
-Nem valószínű.
-Soha?
-Talán valamikor. Ha rászánom magam hogy találkozzak anyával. Anya hiányzik. Nagyon hiányzik. De nem tudok visszamenni az apámhoz. Képtelen vagyko rá. Gyűlölöm őt. Ha csak rágondolok, egyszerűen elfog az ideg, belül érzem hogy remegek, és legszívesebben lenyomnék egy kést a torkomon.
Amióta találkoztam Brysonnal minden megváltozott. Új közösségbe kerültem és minden kezdett egyrej obb lenni. Az emlékek kevésbé kísértettek, mostmár le tudtam állni ha bekattantam, a látomásaim muladoztak.
Azonban valamiért mégis visszaestem két szintet.
A hideg penge jégcsapként olvad el ahogy a forró húsomba méjesztem. Lassan húzom át a csuklómon, és figyelem avérgömbök felszínrejutását. Minden gömböcske egyre nagyobb és duzzadtam, addig dagadoznak ameddig csak tudnak, közben zsibbasztó érzéssel árasztják el a karomat, amit sorra lepnek el a már-már begyógyult hegek. Talán értelmetlen, sőt több mint valószínű hogy az, de hatalmas megkönnyebbüléssel jár ahogy szabadjára engedem az ereimben mozgolódó vért, ami érzem hogy nagyon ki akar fakadni belőlem.
Bryson hatalmas zajjal ront be a szobába, minden magánéletet a semmibe tiporva, eleinte vidám hangulatban, majd ahogy meglátja a pengét és a vérző karomat az arcáról lefagy a mosoly. Egyszerre rémület fogja el,kiveri a kezemből a vöröslő élt, ami halk csattanással vágódik neki a falnak, miután a röptere elérte azt, majd újabb csattanással ér földet.
-Mintha csak egy repülő zuhant volna le. -Mondom elmerengve, én vele ellentétben jól érzem magam és vigyorgok rá mint a vadalma.
-Mi az ördögöt művelsz?! Normális vagy?! -Ijedten keresgél valami anyagot amivel elszoríthatja a sebet, de nem talál semmi megfelelőt így leveszi a fölsőjét és megpróbálja eltépni.
-Kissé szerencsétlen vagy. -Nevetem el magam, ahogy szemlélem az eseményeket. Nem sikerült neki elszakítani az inget, ezért elkapja az ollót az asztalról és levág az anyagból egy nagyobb darabot, amit aztán a csuklóm köré kötöz. Elszorítja a sebet, az ing könnyedén átvérzik, de nem számít, végül is ez is valamiféle előnyt jelent, 'legalább nem vérzek el' gondolja ő. e hát persze hogy nem vérzek el. Egyelőre még nem szándékozom megölni magam.
-Ne aggódj, nem történt semmi.
-Heaven. Ezzel sürgősen állj le!
-Mivel?
-Ne vagdosd magad. Tönkreteszed a tested. És a lelkedet is.
-Mert te tudod hogy mi a jó nekem, ugye? Hhh... miért kell neked mindig megjelenni?! Mindig minden egyes alkalommal, amikor csak egy kicsit kárt akarok tenni magamban.
-Hogy mi? Ez így lesz mindig, nekem elhiheted! Nem fogsz te semmit se csinálni, nem hagyom hogy az őrületbe kergesd magad.
-Nem én csinálom. Ez, ez minden miatt van. A szüleim, a bátyám miatt, az ápolók miatt, a pszichiáter miatt, a szörnyek, az osztálytársaim miatt, az idióta pedofil pali, és miattad is, drága Bryson. Bizony,..
-Pedofil? Mi, mi történt? Valaki megtámadott?
-Támadott? Hm, nem nem mondanám.
Enyhe alkoholos befojásoltságomnak köszönhetően olyan őszinte voltam vele amennyire az csak lehetséges volt. A furcsa alkoholista akcentus komótos hangulatot adhatott az estjének, bár nem hiszem hogy ő annyira élvezte volna mint én. Valószínűleg gyötrelmesen, és szánalommal rám tekintve élte meg azt az éjszakát, amit akkor ott töltött Bruce-nál és nálam.
-Az emberek idegesítőek. Rettenetesen irritálóak, azt hiszem, én tényleg embergyűlölő vagyok Bryson. Tényleg, nagyon, ki nem állhatom őket. egyszerűen elfog az undor ha csak rájuk gondolok.
-Te is ember vagy.
-Hát épp ez az! Ezz, ez egyszerűen borzalmas!
Elneveti magát, hogy az ágyon fekszünk, én még mindig a pilya hatása alatt állva beszélem a marhaságaimat.
-És engem is utálsz?
-Hhhm, azt hiszem.
-Pf. Jellemző. Köszönöm.
-Azt hiszem, nem. Kedvellek Bryson. Nagyon is kedvellek téged. ÉS mint kiderült, Bruce-t is. És úgy tűnik hogy ő is engem. Legutóbb megvigasztalt, nagyon jól esett, és azóta valahogy közelebb érzem őt magamhoz. Azt hiszem kicsit megbarátkozott velem. Kezd elfogadni. Igen. Bruce jó srác. A szíve mélyén az.
-Igen, azt hiszem ebben igazad van. Bár én kevésbé csípem a fazont.
-Ezt talán nem az ő házában kéne mondanod.
-Meglehet.

Az idilli hangulat után nem gondoltam hogy a srác még valaha is szóba fog állni velem.
-Sajnálom. Bocsáss meg a legutóbbiért, kissé leittam magam.
-Megesik. Inkább az érfelvágósdival volt bajom.
Átölel, érzem a frissen ható illatát, mélyet szippantok, de lehetőleg úgy hogy ne vegye észre. A nyaka köré font a sálamat, így megyünk ketten az utcán, szinte elválaszthatatlanul, amikor megérkezik Liz, kibogozódik a sálamból és átöleli a barátnőjét. Kissé morcosan de magamhoz ölelem az immáron Bryson illatú anyagot. A csuklómra pillantok, ami fáslival van körbecsavarva. Megforgatom a szemeimet. Kissé túlzásba viszi a srác. Ennyire nem volt vészes az a vágás. Nem kerültem kórházba. Szerencsére. Különben megint visszamehetnék a pszichiátriára. Arra nagyon nem vagyok kíváncsi. Valamilyen szinten tényleg a megmentőm.
-Szia Heaven.
-Szia Liz.
A tavasz már az utolsó hónapjához érkezett, lassanként beköszönt a nyár. Bár ez még nagyon távol van.
Amikor legutóbb láttam ugyanilyen szőke volt. Nem tudom elképzelni vörösen, amit Bryson mondott egyszerűen lehetetlen. A száján vörös rúzs virít. elméletileg ugyanilyen stílusa volt, csak vöröses barnás haj társult hozzá, ami csaknem a fenekéig ért. Gondolom lenövesztette a haját, és levágta a végét.
Nem tudom hogy min mehetett keresztül, de a fiú mindig furcsa pillantással mesél róla. Valami enyhe kétkedő hangon, mégis rengeteg szeretettel, féltéssel. Mintha egy hópihe lenne, amihez ha hozzáérünk rögtön elolvad. Csak óvatosan, kesztyűvel szabad megérinteni. De a hó muladozó, egy idő után ez a hópihe is elolvad majd, és akkor szertefoszlik minden reménység.
Valami ilyesmit láttam a lány szemében, amikor rám pillantott.
'Semmi sem örök.'