29. Rész - Bukott angyal

Emet

-Szeretlek. Én azt hiszem, tényleg szeretlek! Te vagy az, akit szeretek. -Túl gyorsan és túl váratlanul mondta ki ezeket a szavakat. Ahogy mindezt a fejemhez vágta kellett egy kis idő hogy eljusson a tudatomig. Már épp vissza akartam kérdezni hogy biztos legyek a dolgomban amikor fogta magát és elrohant.
Eleinte megilyedtem amikor azt mondta hogy tetszik neki valaki. A fejemben minden összekavarodott, és nem tudtam mihez kezdeni magammal, ott lesokkoltam egy kicsit. Egyszerre éreztem bűntudatot, dühöt és irigységet, mérhetetlen vágyat arra hogy akkor megérintsem és észhez térítsem, úgy éreztem hogy Leia csak az enyém, csakis egyedül az enyém, és soha nem is lehet másé. Akkor annyira csalódott és féltékeny voltam hogy alig tudtam megszólalni. A testem hirtelen felforrósodott.
Aztán amikor elmondta hogy hogyan is érez, azon a bátortalan kis félénk hangján valahogy megkönnyebbülten éreztem magam, de még mindig nem tudtam mit mondani. Nem érzem úgy hogy kölcsönös lenne ez a részemről, de akkor valamiért nagyon jól esett, örültem azoknak a szavaknak, hogy én vagyok az akinek siekrült megszereznie, de nem tudtam élni a lehetőséggel. Úgy gondoltam nem érezhetek iránta többet csupán barátságnál, testvéri szeretetnél. De akkor az a különös kétségbeesés, féltékenység amit a vallomás előtt pár pillanatal éreztem, mivel magyarázható? Mi válaszolja meg ezeket a kérdéseket?
Hirtelen olyan üresnek és lélektelennek éreztem magam, és amikor elszaladt egy szót sem tudtam szólni hozzá, még csak utána se tudtam kiabálni.
Aztán amikor már nem láttam pislogtam egyet és fölálltam a padról. Dermedten néztem körül a folyosón, amin már egyetlen diák sem lófrált, mindenki beköltözött a tanterembe, ami furcsa mert mindig vannak lógósok. Ezúttal mégsem volt ott senki rajtam kívül.
Azon a napon nem láttam többet Leia-t. A kijáratnál sem találkoztunk, pedig vártuk Bruce-szal meg a többiekkel, de nem láttuk sehol, talán korábban kisurrant az épületből.
Talán ha nem lettem volna mindig ilyen könyörtelen, és sokkal őszintébb lettem volna magamhoz megkönnyítettem volna mindenki dolgát.
Furcsa hogy az életben mennyi szál fut végig, kapcsolatok, és mind-mind össze vannak kuszálódva. A számomra teljesen ismeretlen Bryson, aki két ember életét is felkavarta, s mikor később belépett egy harmadik személy, csak még különösebbé váltak a dolgok. Végül minden össze fog omlani. Ha csak körülnézek a korosztályomban, a fájdalom midnenhol ott van. Az én életem talán túlságosan egyszerű. Talán ezért unatkozom annyira, ezért vagyok olyan undorítóan frigíd. Persze ezekkel könnyen sértem a saját tudatom, de másoktól nem fogadnám el ezeket a szavakat, sőt! Azonban mégis, tényleg így van. Ezen nem tudok változtatni, az élet ilyenné tett. No nem mintha olyan nehéz lett volna. Számomra nem. Jól lehet sokan mások sokkal nehezebb próbákon estek már túl, mint amit rám kirótt a sors, és már képtelenek elviselni. Naponta több fiatalkorú lesz öngyilkos, csak azért mert szakad a cérna, és elegük van a modern világ okozta sebekből. A szociális élet meghatározásai, a körülöttünk lévők elvárásai, a folyamatos terror amit a többség mindenhol elszenved. Az iskolában, a családban, a férresikerült szerelemben, a külvilág lesulytó tekinteteiben és tetteiben. Mindben van egy amolyan könyörtelen gyűlölet. Így nem csoda hogy az emberek megőrülnek. Két fajta ember létezik. Aki a békét kívánja, és aki inkább hajszolni szereti az embereket, uralkodni akar felettük. Vagy, a visszahúzódó és a nyitott. A jó és a rossz. Az öltönyös üzletember és a művész. A főmufti és a dolgozó.
Nem. Igazából szerintem nem lehet így ítélkezni, az igazság az hogy ha mindössze kétféle ember létezne a Földön az élet még ennél is unalmasabb lenne és sokkal egyszerűbb. Megszámlálhatatlan típusú ember létezik a világon, csak sok a közös tulajdonság, ami alapján átlagokat akarunk felsorolni.
Ilyen például amikor a sebzett lelkű nők azt hajszoják hogy az összes pasas egy undorító, szexmániás szemétláda, aki csak kihasználja őket. Vagy mikor a -szintén hasonló helyzetű- férfiak meghatározzák a jó nő fogalmát csupa nevetséges háztartási dolgot felsorolva, amit szerintük nekik nem kötelességük elvégezni, és azt várják hogy a nő kinyalja a seggüket. E-között a két nem között rengeteg eltérés és viszály van, sok az elvárás és mindig akad olyan dolog amibe bele lehet kötni, mert az emberek felépítettek egy látszatot, egy sablont, amit 'átlagnak' neveznek, és ez alapján ítélnek ismeretlenül. Nevetséges. A sok idegesítő ember nyafogását hallgatni egész nap, aztán mégaz interneten is ezt olvasni egyszerűen már ez magában okot adna arra hogy főbe lőjjem magam, vagy valami őrült tömeggyilkossá váljak! De félretéve a tréfát, tényleg röhejes hogy sokan mit nem hisznek magukról. Hiába is, ez van: Senki sem kíváncsi a problémáidra. Oldd meg magad, vagy keress fel egy pszichológust! Rosszabbik esetben pszichiátert. Ha nincs kivel megbeszélned a dolgokat akkor azt ne tedd közhírré, mert senki sem kíváncsi rá, és csak szánni fognak téged, esetleg úgy állnak hozzá hogy elküldenek a francba hogy ne nekik zokogj.
Manapság már nagyon nagy divattá vált hogy mindenki magábafordul, és a megnemértettségét szajkózza, úgy hogy többnyire semmi baja nincs, csak egyszerűen mérhetetlen szeretethiányban szenved.
Bár ki tudja, talán én is épp ilyen vagyok.
A lány, aki nem rég meghalt túladagolásban hasonló helyzetben lehetett. Senkinek nem zokogta ki magát, senkire nem támaszkodhatott, talán mindig magányosnak érezhette magát, amit nem bírt tovább elviselni.
Ha jobban végig gondolom én is egyedül éreztem magam, annak ellenére hogy rengetegen vettek körül. Nem éreztem soha magamat odaillőnek. Nem tudtak érdekelni az emberek, egyszerűen undorodtam tőlük, a kétszínű, állhatatos viselkedésükért, azért mert mindenkit átvernek, mert sosem nyugszanak mindig egyre csa többet és többet akarnak. Én is ilyen vagyok és ez méginkább felidegesített. Úgy gondoltam hogy ezt az énemet úgy tudom a legjobban levetkőzni, ha minél kevesebbet vagyok a közelükben. Olyanok mint valami borzasztó rossz betegség, kór, járvány, ami csak úgy szedi az áldozatait. Én próbáltam távolságtartó lenni és megszökni ez elől a járvány elől. Egészen addig amíg Bruce-t és Leia-t meg nem ismertem.
Bruce-szal egy osztályba kerültünk, de másodikban megbukott, ezért a harmadik évet már nélküle kezdtem el. Azonban mindig bejártunk a volt előkészítős tanárunkhoz. Vele különösen jóban vagyok, bár a barátomat sokkal inkább kedveli mint engem. Én csak amolyan másodlagos személy voltam hozzá képest, mindig felőle érdeklődött, kérdezett, mi nem beszéltünk soha sokat, és engem hasonlított a fiúhoz nem fordítva. Ez most sincs másképp. De amikor Megismertem Leia-t, valami megváltozott. Nem a tanár és köztem, nem is a Bruce-szal való kapcsolatom, nem tudom megmondnai hogy pontosan mi. Eleinte nem nagyon érdekelt, de minél többet találkoztam vele, minél gyakrabban láttam, annál kíváncsibbá váltam, annál inkább éreztem úgy hogy fúrja a féreg az oldalamat, meg akartam ismerni, tudni hogy ki ő, hogy milyen a múltja és hogy mi jár a fejében. Olyasvalaki volt, akinek nem tudtam kitalálni egyetlen gondolatát se, aki szemében nem láttam mást csak a barna szivárványhártyát és azt a hatalmas fekete pupillát a benne felcsillanó fényekkel.
Nehezen megközelíthető lány volt, aki kerülte a társaságomat annak ellenére hogy szerintem többnyire jóképű és kedvesnek tűnő alak vagyok. Őt ez nem érintette meg. Különös hogy mindig azok tartózkodnak tőlünk a leginkább, akiket meg szeretnénk ismerni. Akik rám kíváncsiak, azok engem nem érdekelnek. De ebben az esetben ez pont fordítva volt. Talán félt tőlem, talán ő tudta jól, hogy ha megismerkedünk akkor majd mindent ki akarok deríteni róla, és nem akarta velem megosztani a titkait. Félt hogy ha elfogynak, akkor már nem marad semmije. Egyszer, még a nyár közeledtével térd fölé érő szoknyában jött, és lehetett látni a lábán lévő horzsolásokat. Friss sebek voltak, talán aznap kaphatta őket. Akkor a kérdésemre csak annyit felelt hogy megbotlott és pár fokot esett a lépcsőn amikor hazafelé indult az iskolájából. Nem nagyon érdekelt, bár látszott rajta hogy nem csak ennyi van a háttérben. Közben kedvesen mosolygott, próbált úgy tenni mintha semmiség lenne, pedig a sebek mélyen felsérthették a bőrét, még akkor is csordogált belőle a vér, és adtam neki egy papírzsebkendőt.
Ma már tudom hogy az nem csupán egy véletlen baleset műve volt, hanem az iskolában lévő zaklatói lökhették el az aszfalton, vagy valami hasonló.
Egyszer ellátogatattam hozzá, és eléggé kínosan fogadott. Az iskolájukba mentem, mert kíváncsi voltam hogy mi folyik ott, de persze nekem, idegen embernek nem mutatták a rosszabbik felüket.

A legutóbbi beszélgetésünk óta egy hét is eltelt mire tudtam Leia-val beszélgetni. Akárhányszor észrevettem, gyorsan eltűnt a tömegben, vagy elillant. Meglógott előlem.
-Leia!!! -Kiabáltam utána a folyosón, amire megtorpant.- Várj!
-Emet, szia.
-Szia!
-Nincs kedved ma összeröffenni. -Összeszűkült szemekkel nézett rám, mintha nem egészen értené hogy miről beszélek.- Bruce, én, te, esetleg jöhetnek még páran.
Egy darabig még hezitált, majd bólintott egyet.- De, végül is miért ne?.. Akkor elhívom Choe-t, éss talán Hane is jöhetne.
-Persze.Hhhm, figyelj, aa legutóbbi.
-Azt, azt felejtsük el, bocsi hogy összezavartalak, nem kellett volna hülyeségeket mondanom. -Fájdalmasan mosolygott rám, nem tudtam viszonozni ezt a kedves tekintetet.
-Nem, szó sincs róla hogy hülye vagy, csak sajnálom. Én nem, hiszem hogy...
Becsöngettek.
-Mennem kell! -Vágta rá gyorsan majd sarkon fordult és elindult. A jobb keze remegni kezdett, mintha nagyon ideges lenne, másikkal megfogta a csuklóját és összeszorította, lehetett látni ahogy az ujjak hegye rózsaszínesből sárgává változik, körülötte pedig piros folt jelenik meg.
-Leia! Csak várj még egy kicsit.
-Öh, igen?
'-Ezt még nem kérdeztem meg, de többször is észrevettem hogy remegsz. -Az arcára kiült a félelem, s hirtelen olyan holtsápadtnak látszott hogy attól féltem mindjárt összeesik.- Mi a gond, valami betegség, vagy, vagy mi?
-N-nem, semmi! Semmi bajom. Makk egészséges vagyok.'
Hhh... esélytelen. Ha megkérdezném biztos valami ilyesmit felelne, majd eliszkolna és a délután folyamán se látnánk.
Túl érzékeny, túl félénk, túlságosan is sebezhető mind testileg és lelkileg.
Valahogy úgy érzem mintha folyamatosan gyámolgatnom kellene. Valami furcsa őrangyal szerepét tölthetem be az életében, és jól esik vigyázni rá. Különös. Talán pont most fogom elbukni ezt a szerepet.
-Semmi, felejtsd el! -Váloszolom neki végül és elválunk.

A délutáni találkából végül tunyulás lett. A múzeumparkban töltöttünk a nap hátralévő részét. Leia csöndes volt, amilyen szokott lenni. Semmi sem változott. Ha kérdezték válaszolt, néha hozzáfűzött a dolgokhoz valamit, és csak mosolygott, majd továbbmajszolta a muffint, amit előző este sütött. Mindenki kapott egyet, a tetejükön kis marcipánszívvel.
Ahogy kivettem a dobozból egyet kissé elbambultam. Egyre csak a szivecskét néztem, a vöröslő marcipánt, és nem tudtam hová tenni a dolgokat.
Azon agyaltam hogy többet nem érhetek hozzá ha elutasítom. Ugyan nem mondtam ki teljes egészében hogy nem szándékozom összejönni vele, de az arcomon, és a szavaim elejéből valószínűleg lehetett hallani. Plussz azóta nem beszéltünk a dologról.
Ha visszautasítom nem fog átjönni amikor egyedül vagyok otthon, amikor magányos vagyok, amikor azt akarom hogy csak mi ketten találkozzunk, nem fog beleegyezni. Nem lesz többet a vigasztaló játékbabám, aki egy mosollyal burkolt szomorú tekintettel néz vissza rám.
Mostantól mégkevésbé lesz nyitott felém. Sőt, sokkal inkább be fog zárkózni előttem.
Ezt egyáltalán nem akarom. Ahogy ezen agyaltam felpillantottam a muffonról, egyenesen az ő arcára. nem nézett rám, csak pár pillanattal később. Belemerengtem abba a barna szempárba, amit a fekete szemüveg keretezett.
Csak a forró pillanatok játszódtak le a fejemben. Amikor lefeküdtünk. Minden egyes alkalom legkívánatosabb képe, és a legcsekéjebb mozdulatok is, amik valamiért mégis nagyon izgattak. Minden egyes moccanata, kecses érintése, a kezén a puha bőr, amikor elterült az ágyon és mosolyogva visszapillantott rám. Amikor reggel körbecsavarta magán a paplant és úgy ült le velem enni. Amikor először kipróbálta a cigarettát. Egy kora reggeli hétvégén. Vizet engedett a kádba és belemászott. Csak bámult ki az ablakon, és közben beszélgettünk. Azt mondta kér egy cigarettát, amin eleinte kissé csodálkoztam. Majd leszídott hogy hogy vagyok képes ilyen szart szívni. Ahogy ezek eszembejutottak akaratlanul is elmosolyogtam magam. A szemeim lejjebb kandikáltak, eszembe jutott a rózsaszín masnis top szerá melltartója, ami annyira tetszett neki. Nekem is tetszett...
Nem éreztem mást, csak azt hogy ennek nem akarok véget vetni. Hogy újra el akarom játszani. Hogy ismét együtt akarok vele lenni, csak minden érzelem nélkül. Valószínűleg tényleg önző vagyok. Elvégre kihasználom őt. Hamarosan tönkreteszem.
Összejönni vele nem lenne jó ötlet. Csak méginkább beleroskadna. Kiszipojoznám belőle az életerőt. Vagy ezt már most elkedztem?..

***

-Várj! -Leia arca könnyes volt ahogy visszarántottam. A szemeiből csak úgy csordogált az a pár csepp amit nem tudott elfojtani. Szégyelltem magam, szántam őt amiért ennyire összetört.
Hiába futottam utána, ez tényleg csak rontott a helyzeten. Kitört belőle a szenvedés, kiabálni kezdett. Nem hosszan, csak pár mondatot de azok fájtak. Eltaláltak, borzalmasan éreztemem magam, talán életemben akkor először. A szemeiben láttam azt a gyötrelmet, a csalódást, és az elszántságot. Az arca vörös volt. Nem tudtam hogy mitévő legyek.
-Csak haggy békén! -Hangzottak szájából a szavak. Halk volt, de tökéletesen hallható. Az a három kőkemény szócska, amit kiejtett apró, de dús ajkain, úgy éreztem szilánkosra törtek itt belül. Az ujjaim elgyengültek, a szívem hevesen kalapált, kétségbeesetten meredtem az egyre távolodó lányra, aztán megragadtam a vállát és visszafordítottam magam felé. Csak akkor értettem meg igazán. Csak akkor sikerült felfognom. Rettenetesen fájt.
Magamhoz húztam és megcsókoltam. Forrón és keményen, úgy ahogy még soha.
-Sajnálom. -Mondtam végül.
Leia zokogva ellökött magától.- Azt hiszed ezzel mindent megoldasz? Kicsit elkéstél nem gondolod?
A fejem oldalra vágódott, pár röpke pillanatra elszállt minden, és kissé szédülten eszméltem fel, a kezemet az orromhoz kaptam amiből vércseppek pöttyözték be az ujjaimat, majd a ruhámat is. Nem először ütöttek meg, de ez fájt a legjobban. Ez volt a legborzalmasabb ütés amit valaha is kaptam az élettől. A szívemet érintette.