22. Rész - Üresség

Leia

Emet kedves tekintettel néz fel rám, majd szemei a kezem felé terelődnek. Hátra teszem a karjaimat. Az ujjam véres, érzem ahogy a vörös váladék végigcsorog rajta, és a tenyerembe érve kisebb pocsolyaként ülepszik meg. Remegek. Kicsit megilyedtem, de nem ez zavar. Inkább az egyre feltűnő jelek. A remegés felerősödése. Lassan már nem csak az ujjaim fognak rángani, és nem fogom tudni leplezni magam.
A fiú elgondolkodó tekintettel mered rám. Érzem hogy néz, ahogy elfordulok tőle, de nem tudok ellene tenni semmit.
A szilvesztert Emettel és Bruce-szal töltöttem. Tudom hogy Bruce nem nagyon kedvel. Mindig mogorva és közömbös velem. De mégis örülök hogy megismertem. Belül biztosan bánjta valami. Biztos valami nagy seb érte a szívét, azért ilyen.
Nem ittam semmi alkoholt. Nem is terveztem. Gyógyszereket sem szedtem. Csak amit az orvos fölírt a betegségemre. Már fogyóban van, de nincs pénzem újabb adagra. Nem tudom honnan szerezhetnék, hogy mihez fogok kezdeni ha elfogy.
A fiúk egy kicsit berúgtak, de a pia hatása hamar elmúlt, reggel 2 körül már teljesen józanok voltak.
Ed megint hívott. aznap már harmadszor. Mégsem tudtam felvenni a telefont. Csak hallgattam a csengőhangomat, és néztem ki a fejemből. Élveztem a kedvenc számom csilingelését a fülemben, belemerültem a zenébe.
-Miért nem veszed fel a telefont?
Ránéztem Bruce-ra, akinek az arcán már látszottak az unalom nyomai. Valószínűleg idegesítette hogy ugyanazt a silány számot már harmadszor meg kell hallgatnia.
-Szeretem a csengőhangom.
Egy darabig furcsa grimasszal vizslatta az arcomat, hogy vajon igazat mondok-e vagy talán csak érdekesnek és értelmetlennek tartotta a válaszomat. Majd elnevette magát. Most először sikerült megnevettetnem őt, ami nagyon jó érzéssel töltött el. Végre először nem úgy nézett rám mint akit annyira idegesítek.
Emet három bögre habos kakaóval tért vissza, amit valószínűleg az anyukája készített nekünk mert tele volt díszítve csupa finomsággal. Csokigolyók, és egy-egy csíkos bocskorszíj díszítette és édesítette a finom löttyöt.
Bruce reggel 4 körül hazament. Csak én maradtam ott. Emettel jókat beszélgettünk, sokat nevettem azon az éjjelen.
Az utolsó hívást reggel 7-kor kaptam. Már egy ideje hallgattam a telefonomból kiáradó hangzavart, amikor Emet egyszer csak elkapta mellőlem és beleszólt.
-Haló?
A túloldalról átszűrődő érdes hang Ed hangja volt. Egyre nehezebben vettem a levegőt. Eszembe jutott minden. Minden emlék. Amikor a kanapén ülve megcsókolt, az volt az első csókom, ahogy átölelt, magához húzott, amikor a lányok föllöktek a folyosón, a kiabálások, a vigasztaló hangja. Miért adtam föl olyan egyszerűen? Az ujjaim a számra tapadtak.
Emet felém nyújtotta a telefont.
-Veled akar beszélni.
Könnyes szemekkel ráztam a fejemet, a kezem még mindig az ajkaimon szorongott.
-Leia, vedd el! Beszélj vele!
-Nem. -Mondtam szinte hallhatatlanul, végül a fülemhez tartotta a mobilt.
-Leia! Haló, hallasz engem? -Abban a pillanatban megállt minden körülöttem.
Remegve fogtam meg a készüléket. Mély levegőt vettem és letöröltem a könnyeimet.
-Szia. -Nyögtem ki végül.
-Szia! Mi van veled? Alig beszélünk, már nem is látlak soha, egyszerűen felszívódtál.
-Én, én csak...
Nem tudtam mit mondani a vonal másik végéről kétségbeesett hang szólt vissza.
-Nem gondoltad meg magad? Tudom hogy azt mondtad hogy felejtsük el de,...
Majdhogynem zokogni kezdtem amikor meghallottam a szavakat.
-Végül nem adtál smemi választ.
Alig bírtam ki hogy en sírjam el magam. Néma csönd ülepedett le pár pillanatig. Kínosan éreztem magam hogy Emet előtt történik ez.
-Szóval?
-Ü-üm...
-Hhh,, értem.
-Sajnálom. Én, nem akarom, nem akarom... -A kezemet néztem, nem szerettem volna ha kiderül a titkom, pont most, pont ebben a pillanatban, direkt próbáltam elkerülni minden feltűnést, és most mégsem tudom elmondani amit szeretnék mert utána nem tudnám kimagyarázni magam. Emetre néztem.. A srác keresztbe elnyúlva az ágyon feküdt, mintha egyáltalán nem is érdekelné hogy mi történik itt, ezért végül úgy gondoltam talán elsuhannak a fülei mellett a szavak.- hogy miattam menjen tönkre minden. Nem szeretném ha értem aggódnál. Ez, ez nem olyan dolog ami csak úgy elmúlik, ezen nem lehet segíteni.
Akkor még észre se vettem de Emet végig fülelt, a szeme sarkából figyelte az eseményeket, az arcomat, pontosan megjegyezte amit akkor mondtam, és próbálta leszűrni a történteket.

-Akarsz beszélni róla?
-Miről?
-Tudod... -Idegesen emelem el róla tekintetemet.
-Edről?
Nagyot sóhalyt.- Igen.
Kicsit megnyugodtam, de nem nagyon voltam biztos a dolgokban.
-Hát, igazából a lényegről már beszámoltam neked. Még karácsonykor.
-Hát, eléggé kivehetetlenüldobáltad felém a szavakat.
Elmosolyodtam. Most viztosan azt gondolja magába hogy "vajon miért", jól tudta hogy vannak dolgok amiket nem akarok megosztani vele.
-Ennyire érdekel hogy mi van velem?
Bólintott. A szemei megigéztek. Nem tudom miért, de hittem neki. Elhittem minden egyes szavát. Hogy komolyan törődik velem. Talán akkor, abban a pillanatban történt hogy megdobbant bennem valami, és az a szokványos hiányérzet, ami e tüdőm környékén telepedett meg, egyszer csak eltűnt. Szép lassacskán felszívódott, úgy hogy közben észre se vettem. A szemeimről letöröltem a könyneket, ő csak mosolygott és végighallgatott arról amiről beszélni akartam, amit nem igazán mondtam el neki a felől még nyüstölt egy kicsit de ha úgy látta hogy nem szeretnék róla beszélni és kínos nekem akkor más témáról kérdezgetett. Kicsit emllkeztetett Dan-re, ő is hasonló féleképpen közelítette meg a dolgokat.
-És mi van Bruce-szal? Kedveled őt nem?
-Bruce? Igen, nagyon is. Kicsit rosszul esik hogy olyan elutasító, pedig úgy megismerném. Szeretnék a bartja lenni.
-Ne aggódj, egy idő után megpuhul. Láttad hogy ma is kedvesebb volt a megszokottnál. Ez már csak így megy.
-Néha kicsit féltékeny vagyok Choe-ra és Hane-ra, amiért velük ilyen jól kijön.
-Igeen, azon én is eléggé meglepődtem. -Mondja selytelmesen.- Valószínűleg érdekesnek találja őket mert ikrek, mégis tökéletesen eltérnek egymástól. Eddig nem nagyon ismertem ikerpárokat. Te igen?
-Igen, egyet. Még az általános iskolában. Eléggé... gorombák voltak.
-Igen?
-Emi és Nancy. Nem nagyon kedveltek. Egy bizonyos Fanni barátai voltak.
-És ő?
-Ő sem kedvelt. -Elnevettem magam kínomban.- Ha jobban belegondolok senki sem bírt abban az iskolában.
-Tényleg? Hogy lehet az?
-Csak, csak Ed. -Ahogy erre gondoltam megint elfogott a bánat. Nem kellett volna annyira elutasítónak lennem vele.

"Az arcomat lágyan cirógatják a szél fújta kusza fürtjeim. A karjaimat kitárom, érzem ahogy a szirten állva megáll az idő, és a pillanat csak az enyém, akár itt rögtön le is zuhanhatnék a mélybe, nem számítana, mert amit idáig láttam csodálatos volt, és örökké a szívembe zártam. Kezeimmel a nap felé kapálózok, ami lágyan érinti ujjbegyeimet melengető fényével. A fény áthatolt a bőrömön, éreztem ahogy felpezsdíti a véremet, és végigárad az egész testemen, bizsergető érzést hagyva maga után.
- Nagyon szerettem őt. "Ez a fény vagy te az én életemben. Az egyetlen és örök." Ezt mondta. Akkor nagyon meghatódtam. Komolyan gondolta.

Emet kezét lágyan a hajamba túrta, tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, a szemei olyan őszintén és kedvesen ragyogtak, hogy nem tudtam ellenállni."

-És én? Én tetszem neked?
-Ho-hogy érted ezt?
-Leia gyönyörű vagy. Hogy lehet az hogy csak egyetlen ember érdeklődött feléd? Ez, ez lehetetlen.
Aznap éjjel megtörtént az, ami még sohasem. Engedtem Emetnek hogy közelebbről megismerjen. Akkor jöttem rá hogy teszett, és Ed szerelmét hirtelen felváltotta a fiú forró ölelése. Talán csak átvertem magam. Csak azt akartam hogy tényleg így legyen. Pedig tudhattam volna hogy a valóság teljesen más. A valóság fáj. Meglehet hogy ezért húnytam le a szemem arra pár pillanatra. Hogy csak egy kicsit, csak egy apró szempillantásra végre az álmaimba merülve éljek.

***

"Szeretlek." Jól emlékszem, ezt mondta, olyan kedvesen, az ő sajátos recés hangján. Szavai kellemes melegséggel árasztottak el, bár jól tudtam hogy ahhoz az egy szóhoz még hozzátársult az a 3 másik is hogy "erre az éjszakára". Keze lejjebb csúszott, az ujjai megmarkolták a derekamat, és szorosan a trikómba kapaszkodtak.
Ahogy kibújtattuk egymást a felesleges ruhákból kezdtem egyre idegesebb lenni, a szívem hevesen kalapált, és éreztem hogy egy újabb roham közeledik. Megrémültem, ami csak gyorsította a folyamaot. A kezem remegni a kezdett, a látásom elhomályosult, nem kaptam levegőt. Ahogy Emet leszorított az ágyra már teljesen elveszettnek éreztem magam. A biztonságot adó meleg ölelés eltűnt, helyette csak a rideg félelem maradt. Lehúnytam a szemeimet, és próbáltam megnyugodni de nem ment, sokkot kaptam. Csak azt tudtam magamról hogy az egész testem lassan rángásba kezd, és majd nem fogok tudni leállni, amikor azonban a fiú magához húzott és összekulcsoltuk a kezünket minden jobbra fordult. A szemeim kipattantak, újra kaptam levegőt, bár még eléggé lihegtem. A testünk forró volt, és izzott a vágytól, a kéjes mozdulatoktól, amiket hamarosan a magunkénak tudhattunk, ahogy egymást is.

Fél 12-kor még mindig az ágyban aludtunk. Emet lágyan cirógatta mesztelen vállamat. Tudtam hogy kint borzasztó hideg van, és hogy a nap átszűrődő fénye az ablaküvegen csupán egy áttesztő hazugság, hogy kicsalogasson a dermesztő hidegbe, de akkor minden olyan világosnak és melegnek tűnt, mint egy késő tavaszi reggelen. Pedig már régen a tél közepén jártunk.
Elmosolyogtam magam ahogy a mellettem fekvő barna szemeibe néztem. Ő is mosolygott, tudtam hogy az arcán ez az egész ugyanolyan átverés mint a kinti idújárás, de nem érdekelt. Jól tudtam hogy nem lesz köztünk semmi több ennél, viszont én sem akartam.
-Leia.
-Igen?
-Ugye nem gond, ha csak ennyi lesz.
Megráztam a fejem.
-Nem.
-Akkor jó.
-De megcsaltad a barátnődet. -Kérdő pillantást vet rám.- Tudtommal van barátnőd.
-Ő nem a barátnőm.
-Hát?
-Nem szeretem. Ő sem szeret engem.
-Hát? -Értetlenkedve pillantottam rá a fiúra, aki csak nézett rám kacéran, azzal a 'tudod te' pillantásával.- Óh...
Ilyenkor kicsit elszomorodtam, csak ekkor esett le a tantusz, mintha fölébredtem volna az álomból. Innentől tényleg nm lesz másképp. Valamiért mégsem bántam meg. Csak egyszerűen fájt, és ahogy készülődtem, amikor kiléptem az ajtón, és mikor fölszálltam a buszra, ismét helyet fúrt magának az a hiány a tüdőmben. A nyomasztó üresség érzete...