15. Rész - Találkozó

Heaven

Rátalálni egy másik világra és ismét beilleszkedni, próbálni megszokni az új környezetet, közben tartani a kapcsolatot a régi kötelékekkel. Elég bonyolult dolog. De ez is beletartozik az életünkbe. Mondhatnánk hogy rengeteg féle világ vesz körül minket. Mind más és más élethez vezet. Ha kettőt összekeversz, ki tudja mi sül ki belőle...


A telefonom hangosat csörren. Valaki hív. Lassan, rebegve nyílnak ki a szemeim, a pilláim könnyesek. Erős a fény, nagyon erős. Ismét egy világos szobában ébredek. A csuklóm be van kötve, lágy fény siklik végig az egész testemen.
Fölemelem fáradt karomat, és a kezemmel a készülék felé nyúlok, de valaki megelőz. Egy fehér bőű egyén emeli el a telefonomat. Végignézek az illetőn, a karjától elindulva egészen az arcáig. Lassan de biztosan leesik, hogy az apám az. Ránéz a kijelzőre, az arcán furcsa grimasz jelenik meg. Megnyom egy gombot majd a füléhez emeli a telefont.
-Igen, tessék?
Nem hallok sokat a túloldalról, csak valami mormolást.
-Heaven apja vagyok. Igen, köszönjük jól. -Felém néz, kicsit elbizonytalanodik.- Rendben, adom. -Felémnyújtja a tárgyat, majd belehelyezi a tenyerembe. Hirtelen olyan nehéznek érzem, mintha több kilós súlyt cipelnék. Fáj a melkasom.
-Halo? -A hangom olyan vékonyan szólalt meg, mintha elment volna amíg aludtam. Csak úgy megszökött.
A vonal túloldalán egy fiút hallok. Nem valami mély, de érdes hangja ismerős. Egyre nehezebben veszem a levegőt. ránézek a bekötözött csuklórma, a sebek salyognak. Nem nagyon emlékszem sokra, de ahogy beszél, lerohamoznak a képek. A szívem hatalmasat dobban. Nem tudom mi ez az érzés, de ahogy hallgatom egyre eláraszt ez a melegség itt belül. Olyan mélyen, és áthatóan érzem, olyan nagyon jó és kellemes.- Bryson? -Kérdezem meglepetten.
-Csak most jöttél rá?
-Ho-honnan tudtad meg a számom?
-Nem volt nehéz, na jó de, tulajdonképpen 3 órát szenvedtem vele, de ez most ne érdekeljen. Mi az, mi történt? Jól vagy?
-Igen, már sokkal jobban. Miért hívtál?
-Ráérsz valamikor? Találkozhatnánk. Hol vagy most?
-Hogy most?.. -Végignézek a szobában, nem vagyok biztos benne hogy el kéne mondanom neki.- Én most.
-Na?
-Itt
-És hol van az az ott?
-Itthon.
-Oh, és tulajdonképpen, az hol is van? -Ebben a kérdésben volt egy olyan buta hangnem, mint aki teljesen össze van kavarodva. Persze honnan is tudná hogy hol lakom. De ez akkor is furán hangzott.
-Nos, ez egyenlőre nem lényeges. Hamarosan kiengednek, és akkor beköltözöm a városba.
-Kiengednek?
-Ő, azt mondtam hogy, ki?
-Azt. Honnan?
-Jah, úgy, értettem hogy el, a szüleim beleegyeztek hogy a városban éljek. Persze felügyelet alatt. Csak havonta pár hétvégén vissza kell majd jönnöm.
-Oh. Figyelj csak, már megvan hogy ki vigyázzon rád?
-Nem, még nem intéztük el.
-Akkor, szerintem én tudok egy jó helyet.
-Igen?
-Igen, a barátnőm volt pasija lakótársat keres.
-Hát ezz, nem hangzott valami meggyőzően.
-Igazad van. De figyelj, elmegyek vele hozzátok, és akkor összeismerkedhetnétek.
-Oh nene, ide ne gyertek. Még.
-Miért?
-Hát csak, most tataroztatjuk a házat.
-Oh értem.
-De én elmehetek ha gondolod.
-Igen?
-Persze. Pár órát találkozhatunk.
-Rendben akkor a hétvégén jó lesz?
-Igen. Hánykor?
-Mondjuk 11-kor?
-Jó, az jó lesz, a hídnál?
-Igen.
-Akkor majd ott találkozunk.
-Rendben. Jaj várj, megadom a számom.

A telefont még hosszú percekig a kezemben szorongattam. Apa már rég kiment, és az egyik orvossal beszélgetett. A hangok többnyire átszűrődtek a szobába, az ajtó is résnyire nyitva volt, ami segített ezen folyamatnak.
Nem nagyon érdekelt hogy miről beszélgetnek. Nyilván arról hogy 1 hónappal tovább kell bent maradnom, és egy darabig nem hagyhatom el az intézet területét sem.

A hét hamar eltelt. Evelinnek beszámoltam a kis találkám tervezgetéseiről. Nagyon szeretem őt. Amióta ide kerültem ő a legjobb barátnőm. Mindig olyan kedves, és ő megérti hogy miért csinálom ezeket a dolgokat. A pszichológus folyton kérdezősködik. Nem képes elfogadni a dolgok alakulását és mindig csak változtatni akar a hozzáállásomon, és a gondolataimon. ami persze nem baj, megértem, hiszen ez a munkája. De néha kicsit kiborítóak. Túl lassan haladnak. Túlságosan türelmesek. Olyan megértőek akarnak lenni, és látszik hogy segíteni szeretnének rajtunk. De ez valahogyan, olyan kiábrándító...
-Képzled, hamarosan kiengednek!
-Kiengednek?
-Igen, ki fogok jutni innen! Mármint, végleg!
-Oh, tényleg? -Kicsit letört ez a mondata. Végleg.
-Persze ez nem azt jelenti hogy már nem leszünk barátok. Majd mindig ellátogatok ide.
-Jaj, velem ne törődj! Végre normális életet élhetsz. Ennek a gondolata, bőven elég. Örülök neked.
A lábamat a falhoz nyomom, a hátam hozzásimul a wc másik műanyag falához. Így beszélgetünk a női mosdóban, két külön fülkében. Mindig itt szoktunk trécselni.

Az egy hét hamar elment. Fölöltöztem, és bepakoltam a táskámba egy kis nassolni valót. Anyáék mindig küldenek pénzt, ha menni akarok valahova, akkor legyen nálam. Nem igazán szoktam költeni. Általában bliccelek a héven, meg a városban is. Kaját meg nem veszek, max pár 100 ft-ért valami péksüteményt.
A szobám a 3. emeleten van, az ablakpárkánytól rögtön az alsó tetőre tudok mászni, ahol pedig egy öreg almafa vár. Az ágai nem túl megbízhatóak, de csak nem fogok leesni. Fölhúzom az ablakot, kiteszem a lábaimat, elhelyezkedem valahogy kényelmesen. Becsukom a redőket, és óvatosan lecsúszok, a lábaimat beleakasztom a hótartókba, majd egyre lejjebb megyek. Lelógatom a lábaimat, megfordulok, és belekapaszkodom a szegélybe. A vízelvezető megfelelő rúdnak tűnik a lecsúszáshoz, de biztos ami biztos, átrugaszkodom a fa legközelebbi, erősnek tűnő ágára.
Még sosem kaptak el, reménykedem benne hogy ezúttal sem lesz ez másképp.
Talán túlságosan is mesebelinek tűnik ez az egész. Reggel 5 óra múlt. Ügyesen lépdelve, és kapaszkodva lemászok az almafáról, és a hátsó kapu felé vetem a z irányt. Még senki sem kelt fel, tehát szabad utam van, átmászok a kerítésen és már futok is. Pár percig loholok, majd lelassítok, itt már biztos a győzelem.
Az ót hosszadalmas semmittevéssel telik, csak az emberek trécselésének zaját, a tinédzserek napi gonjainak hangoztatását hallom. Berakom a fülest, és dobhártyáim beleremegnek a hard rock hangos üvöltésébe.
Lehúnyom a szemem és élvezem a ritmust. Pár percen belül megérkezem a városba.
Egy darabig még kóboroltam, elmentem hintázni, bementem egy könyvesboltba és nézelődtem.
9 óra van. Megcsörgetem Bryson-t, de nem veszi fel.
Pár perc múlva visszahív, a hangja fáradt, biztosan aludt még.
-Szia, bocsi hogy ilyen korán hívlak.
-Áh, semmi gond, mi az?
-Jah, csakk, én már itt vagyok a városban, kicsit korán jöttem.
-Oh...
Egy kedves női hang is hallatszaik a vonal távoli oldaláról.
-Bryson ki az? Gyere, feküdj vissza, olyan korán van még.
-Heaven, bocsi mennem kell.
-Jah, jó, bocs.
-Jaj nem neked, ezt Liznek mondtam. Hol vagy most?
-Hát őm, 10. kerületben?
-Ilyen közel? Ő, rendben akkor találkozzunk a templomnál, majd megyek, igyekszem.
-A, a templomnál?
-Igen, a suli környékén van egy nagy, gúlás templom, ott van a villamos megálló is, és körülötte kialakítottak egy kis teret.
-Jah, jó.
-Akkor majd megyek, csá.
-Szia.

Nagyjából 20 percen belül ide ért. Nem zavart hogy várnom kell, elvégre én jöttem korán. Már nincs valami jó idő, de melegem van. A kabátomat levettem, és csak egy rövidujjú van rajtam. Könnyedén átfúj rajta a szél, de nem zavar.
Egy ismeretlen férfi ült le mellém. Középmagas, barna hajú, szemüveges. Egész jóképű volt, kedvesen mosolygott rám, és a vállamra tette a kezét.
-Szia, nagyon szép szemed van, hogy hívnak?
-Öh, mi?
-Nem fázol? Mi a neved?
-Heaven vagyok. -Válaszolok neki furcsa grimasszal.
-Ó, ez egészen különleges név. Engem Edmoundnak hívnak. Nincs kedved beülni valahova?
-Hova?
-Egy kávéra mondjuk? Elbeszélgethetnénk. -A keze még mindig a vállamon volt, ami egészen idegesítő jelenségnek bizonyult. Csak abban reménykedtem hogy nem csúsztatja lejjebb az ujjait.
-Nem, kössz.
-Ugyan, gyere már! -Másik keze hirtelen a combomon termett
-Nem, nem akarok, hagyj békén!
-Most miért vagy ilyen undok, én csak meg akartalak hívni egy kávéra!
-Húzd már el a beled. -Lököm odébb és fölállok.
Bryson ebben a pillanatban ért ide. Irónikus.
A csávó eltűnt mint a kámfor. A friú frua grimasszal nézett rám, nem nagyon tudtam mit mondani.

Beültünk egy helyi kávézóba, valószínüleg ide akart vinni az a fura alak is. Legalább is remélem hogy csak ennyi.
-Szóval, ki az akinél lakhatnék?
-Hát, egy rendes alak.
-Ez nem valami sokat mondó.
fél 12-kor megérkezett a másik fiú is. Magas, sötét hajú, a szemei karikásak, és kicsit besüppedtek, elég fáradtnak és nyúzottnak tűnik. Az arca komor, csak úgy árasztja magából a nyűgöt, és a nem akarást. Látszik hogy nincs sok kedve az egészhez.
A mellettem ülőre nézek, aki csak kínosan mosolyog, és egy amolyan bíztató tekintetet próbál mutatni, talán magában azt mondogatja hogy "nyugi, a látszat mindig csalóka" hátha telepatikus képességeimnek köszönhetően meghallom gondolatait.
A srác benyit az ajtón, ami halk csilingeléssel nyílik ki. Körbenéz, mikor megpillant minket mintha kicsit meghökkent volna, majd elindul felénk. Az arca továbbra is komor, de valami változott. Kicsit mintha magamat látnám benne.
-Hello.
-Sziasztok.
-Szia.
Leül az asztalhoz, Bryson mellé, így pont velem szemben van. Egy darabig nézzük egymást, arra várok hogy megszólaljon végre, lehet hogy ő is így gondolkodik.
-Szóval akkor. Hát, izé. -Kezd bele Bryson.- Heaven, ő itt Bruce, Bruce Heaven. -Mutogat kettőnk között. Felemelem kicsit a kezem és lazán intek neki egy kicsit, elmosolyodik.
-Tehát, te lennél a lakótársam?
-Ezek szerint.
-Hány éves vagy?
-Számít az valamit?
-Gondolom.
-16.
-Tényleg?
-Igen.
-Oh, úgy nézel ki mint egy 13 éves, szúz vagy még?
Ezzel a kérdéssel nem tudok mit kezdeni. Középső ujjamat kimutatva lehúzom az alsó szemhéjamat és kiöltöm a nyelvem. A srác halkan kacag, Bryson kissé feszültnek tűnik, én is az vagyok. Inkább hanyagoljuk ezt az egészet!
-Nincs sok kedvem egy ilyen fura alakkal együtt lakni.
-Fura? Ez rád is tartozik. -Pöcköli meg a homlokomat mire odakapok.
-Aú, ez fájt!
-Úgy kell neked! Kis undok.
-Nem is vagyok undok!
-Dehogy is nem! És tényleg úgy viselkedsz mint egy 12 éves.
-Az előbb még 13 volt.
-Nem nagy a különbség.
-Na jó, ne marjátok egymást, inkább csak döntsétek el hogy akkor hogy legyen?
-Nekem szimpatikus a kiscsaj.
-Idegesítő.
Hangzik egyszerre a válasz. Kicsit meglepődtem. Elmosolyodik.
-Szóval idegesítelek mi? Felőlem lakhatsz az utcán is. Vagy nem akarsz a városba költözni?
Végigfutnak az agyamon a történtek, az eddigi események visszaemlékszem az intézetre és elfog a félelem.
-M-meggondoltam magam.
-H, mi? Tényleg? -Néz rám Bryson meglepetten. A másik fiú is érdeklődve tekint rám. Kínosan elmosolyodom.
-Csak, még sosem laktam a városban éss, egyszer mindennek eljön az ideje.
-Hm, egyszer mindent ki kell próbálni?
-Ühhüm.
-Milyen egyformák a kortársak.
-Kortársak...
-Kicsit furcsán fogalmazod meg a dolgokat néha...
-Bajod van sertés? -Jött a beszólás a göndör felé, aki ijedten bámult a mellette ülőre.
-Sertés? Ez most komoly? Ha legalább kövér lennék.
-A malacoknak göndör szőrzetük van.
-Max a tanyasinak te barom!
-Annyi baj legyen! Legaláb meg tudod mondani a fajtádat.
-Neked meg mi a franc bajod van? Fura vaaagy... -Vág undort jelző arcot a srác. Elnevetem magam. Mind a ketten rám szegezik tekintetüket. Érzem hogy néznek. Csak merednek rám, de nem tudom abbahagyni a nevetést.
-Ti teljesen lököttek vagytok.
-Te sem vagy különb.

Az éjszaka csöndes. Senki nem nézett be hozzám, senki sem érdeklődött felőlem.

Hát ennyi volt a találkozó...