3. Rész - Az elveszett gyermek

Bruce

Kiskoromban anyámat a szemem láttára ölték meg. Alig lehettem 10 éves amikor a metrónál várakozva elindult felénk két férfi. Az egyik egy pisztolyt szorongatott a kezében, és olyan rohamosan közeledett felénk, hogy teljesen a szívrohamot hozta ránk. amikor elment mellettünk hatalmas kő esett le a szívemről, kifújtam a mély levegőt. Lehetett hallani hogy jön a metró, már épp megnyugodni készültem amikor hirtelen előttünk termett az a szakállas, szemüveges vérfi, és a másik is megfordult, és visszafutott a lépcsőtől. Anya erősen szorongatta a kezemet, közben próbált maga mögött tartani, nehogy megsebezzenek. Elvették a pénztárcátáját, a retiküljét, mindent, mikor azonban a gyűrűit kérték megállt, ellenkezni kezdett. A fiatalabb ember belelőtt a karjába, aztán a melkhasába is. A vonat ajtaja kinyílt, és befutottak rajta a gyilkosok. Az anyám ott feküdt a kövön, a szája tátva volt, a ruhája és a karja csupa vér, pár pillanatig dadogott még valamit, de nem tudtam kivenni hogy mit akar. A földrerogytam, bőgni kezdtem, nem tudtam hogy mit csináljak, nem tudtam mit tenni. Egyre csak sírtam és a könynek csak úgy dőltek ki a szememből.
Apával maradtunk ketten testvérek. Nem sokkal anya halála után követte őt a sírba a nővérem is. A gerendára fölakasztva találtam rá.
Haragudtam rá, haragudtam apára, amiért annyira elhanyagolt minket, és magábazárkózott, amiért nem tudtta gondunkat viselni, amiért hagyta hogy öngyilkos legyen a lánya. Haragudtam az életre, haragudtam istenre, amiért a jókat elveszi, és a rosszakat nem bűnteti meg.
-Az emberek hülyék, mindegyik egy idióta, nincs olyan akiben ne lennének önös szándékok, mindegyiket csak saját maga érdekli. Örökké tartó szerelem? Nem, ilyen nincs, ne dőlj be neki, mert ez csak az emberek mesélye az olyanok számára akik még nem tapasztaltak eleget az életből. Sok ilyen kis történetük van, amikkel vezetni akarnak minket, arra kényszeríteni hogy ne gondolkozzunk.
Örök szerelem épp úgy nincs mint olyan öngyilkossági kíssérlet, aminek nem halál a vége. Az ilyen emberek csak sajnáltatják magukat, törődésre vágynak, aki öngyilkos akar lenni annak valahogy sikerülni is fog, akinek nem, az nem akart igazán megszabadulni az életétől.
-Én nem értek egyet veled.
-Miért? Hogy ha valaki nem akar élni tovább, akkor azt hagyni kell meghalni, nem lehet ráerőltetni az akaratunkat, ez is egy önös cselekedet lenne.
-Nem feltétlenül jó az neki hogy nem él tovább.
-De biztosan nem rossz. Senkinek nem árt vele, talán azok akik szeretik rosszul fogják érezni magukat, de ha az illatőnek olyan szar élete volt, ogy nem akarja tovább élni, akkor miért is kéne megakadályoznunk, hogy végezzen magával?
-Te így fogod fel a dolgokat, viszont ezt könynedén ki lehet fordítani. Ahogy mondtad az emberek önzőek, és csak magukra gondolnak. Viszont a te állításod ugyanúgy önzőség lenne. Ha öngyilkos akar lenni az illető akkor ő nem ugyanúgy szemét a többiekkel szenben? Cserbenhagyja azokat akik szerették és hittek benne, akik kitartottak mellette, akik próbáltak neki segíteni még ha ő nem is vette észre. előbb végig kéne gondolni a dolgokat, elképzelni hogy vajon kinek okoznánk fájdalmat a cselekedeteinkel, hogy miképp éreznénk magunkat ha valaki más helyében lennénk, több szempontból is átnézni a helyzetet, és csak utána elhatározni a döntésünket.
-Igen, csakhogy nem mindig van idő ilyen részletesen végiggondolnunk a dolgokat, sőt gyakorlatilag alig akad egy-két ilyen alkalom.
-Ezért kell teremteni.
-Nem mindig akad lehetőség ennek a megteremtésére, sorsodat nem csak te irányítod.
-Pontosan. Mindenki hatással van az embertársai jövőjére, és ezzel mégsem törődik senki.
-Van amiben egyetértünk, van amiben nem.
-Pontosan. Itt vagy például te, neked meghalt az anyád, és öngyilkos lett a nővéred, nem érzed igazságtalanságnak az életet? Nem érzed úgy hogy nem így kellett volna történnie a dolgoknak?
-Maga most provokálni próbál engem? Mert ha igen, hát nem nagyon sikerült elérnie a kellő hatást.
-Nem, nem áll szándékomban, csak próbállak megfejteni.
-Mert azt hiszi hogy majd egy agykurkásznak hipp-hopp elmesélem hányattatásokkal teli életem "tragikus eseményeit"?
-Nem, nem kértem hogy vágj bele a közepébe.
-Egyáltalán azt sem értem hogy miért is kell itt lennem, nincs sok értelme? Azok az emberek akik elmondanak mindent egy vad idegen embernek gyengék.
-Dehát most te is ezt csinálod nem?
-Nem! Az más.
-Szerintem semmiben sem különbözik a többitől a te és az ő helyzetük.
-Úgy gondolja? Ők nem képesek egyedül megoldani a helyzetet. Én igen.

-Te sem tudsz egy magad elintézni mindent, az embereknek szükségük van valakire aki segít nekik átvészelni a nehezebb időket.
-Lehet hogy szükséges valaki, de az biztos hogy nem maga. Én nem fogom magának kivesézni a velem történteket. Nincs értelme. Semmi köze hozzá. Azt sem értem már elve hogy ez hogy lehet illegális. Mondhatnánk úgy is hogy személyi sértés. Le kéne csukatni magát.
-Már miért kéne börtönbe vonulnom?
-Mert mások agyában turkál, és megfosztja őket a saját gondolataiktól, maga is ugyanazt teszi mint a többi önös érdekű, rábeszéli az embereket, hogy kövessék az ön elméletét, és az orruknál fogva vezeti őket.
-Arra nem gondoltál hogy csak segíteni akarok?
-Ugyan miben tudna segíteni? Ami történt megtörtént, nem lehet a halottakat visszahozni a sírból, nem lehet a bűnösöket megbűntetni, nem lehet ott megállítani az időt ahol elkezdődött a gyilkosok teremtése.
-Igazad van, nem lehet. Viszont nem vetted észre de most saját magadat hazuttoltad meg.
-Ugyan miért tettem volna ilyet?
-Nem rég azt mondtad hogy az emberek halálát nem szabad megakadályozni, hagyni kell hogy úgy történjenek a dolgok ahogy kell. Az imént pedig azt hajtogattad hogy a gyilkosoknak kéne meghalnia, nem pedig az áldozatoknak.
-Ez is a maga hibája. Kezd hatással lenni a gondolkodásomra. Próbál befojásolni, de nem hagyom magam! Nem vagyok olyan könnyű préda mint a többi kopasz.
-Kopasz? Ezt nem értem, az emberek többsége nem kopasz.
-De igen, azok.
-Rendben van, és akkor mi a helzet a nőkkel?
-Ők is mind azok, nem veszik észre hogy megfosztják magukat a szépségüktől, nem látják tisztán hogy előbb utóbb azért hullik ki az utolsó szál hajuk is mert az idő eljárt felettük, semmi sem örök, és én az ilyen embereket kopasznak tekitnem, mindenki búcsút fog egyszer mondnai a hajának ha felelőtlen, és bárgyú.
-Értem. De ez azt jelenti hogy mégiscsak megtudtam valamit a te sajátos gondolkodásmenetedről.
-Csak ennyit semmi többet, ezt magának is tudna kell, különben maga is kopasz lesz!
-Tehát én még nem vagyok kopasz. Micsoda szerencse. Pedig azt hiszem hogy már itt hátul ritkásodik a fejem búbján.
-Nem, maga rosszul hiszi. Maga túlságosan céltudatos ahhoz hogy kopasz legyen.
-Ennek örülök. Jól esik hogy így gondolod.
-Persze nem a jó értelemben gondoltam.
-Ez nem volt valami kedves.
-Talán csak egy kicsit.
-Még ennyi idő után is fáj hogy elvesztetted az anyukádat és a nővéredet?
-Tessék, kezdek megbékélni magával és megint visszatér ugyanahhoz a témához. Nem lehetne hogy velem kivételezzen, és az undorító munkáját félre téve valami teljesen normális témáróól beszélgessünk?
-Sajnálom de nem.
-Maga túl jó beszélgetőpartner ahhoz hogy elrontsák. Haggyon el mindent és dobja el a munkáját!
-Ez a dolgom, az emberek beszélgetni jönnek hozzám.
-Nem, az emberek a saját kis problémáikat tárgyalják ki önnek, maga pedig szépen végighallgatja őket, közben kedves mosollyal az arcán bólogat, néha azt mondogatja hog igen-igen, ez sajnos így van, majd a mondóka végén oszt pár tanácsot a sajnálkozó népnek.
-Szóval így képzeled el a munkámat?
-Igen.
-Némiképp elragadtattad magad, de azért megfogtad a lényeget.
-Na látja, erről azonosan vélekedünk, akkor gondolom egyetért azzal hogy fejezze be amit most csinál, és kezdjen bele valami újba.
-Sajnálom de ezt nem lehet.
-Ugyan miért nem?
-Nos ennek több oka is van.
-Mondjon párat.
-Rendben van. Tegyük fel hogy úgy teszek ahogy te mondod. Itt hagyom az állásomat, és otthon töltöm a napjaimat. A családomat nehezebb helyzetbe sodrom ezzel, a feleségem és a gyermekeim életét tönkreteszem, és sok ember életét sem tudom megkönnyíteni
-Az utóbbi miatt én nem aggódnék. -Vágok közbe szavába, mert úgy vélem így helyes.
-Nos én másképp gondolom, de ez most mindegy. Ráadásul ezen felül nem kapok fizetést, nem érezhetem jól magamat, és mind ezek mellett hogyan találkoznánk ha én elmennék innen?
-Mi sem egyszerűbb, én ugyan abban az időpontban itt lennék ahogy szoktam, és ön is eljönne ide. Aztán elkezdenénk beszélni.
-Szóval te ilyen egyszerűen láod a helyzetet.
-Igen.
-Csak hogy engem nem engednének be ide, téged pedig valamilyen másik pszihológushoz iratnának fel.
-Hm. Talán igaza van. Akkro ne haggya itt a munkáját, viszont ne is próbáljon meg a fejembe belekukucskálni.
-Rendben van, akkor egy ideig felhagyok ezzel.
-Ennek igazán örülök.
-És hogy meg az iskola?
-Az iskola? Remekül, 3-mas 4-es vagyok.
-Hogy állsz a tanárokkal és a diákokkal?
-Sehogy. Nem bírnak engem és én se bírom őket.
-Nem gondolod hogy ez részben a te hibád is?
-De igen. De egyáltalán nem áll szándékomban javítani rajta.
-Ugyan miért?
-Mert megérdemlik.
-Én nem tettem semmit ellenük. Ők igen ellenem. az ilyen emberek megérdemlik hogy visszakapják a pofont. Még ha nem is szó szerint. De ugyen miért lenne baj az ha megvédem azokat akiekt piszkálnak. Persze ők is elhagnyak majd egy idő után, de akkor már nem lesz szükségük rám, és nekem se rájuk. Mondjuk nekem soha nem is votl szükségem rájuk, egyszerűen csak nem tetszett ahogyan mások bánnak velük, és ahogyan később ők bánnak majd velem és másokkal is.
-Ezt meg honnan veszed?
-Tapasztalat.
-16 éves korodhoz képest eléggé nagy tapasztalatod van a világ felé.
-Érzek némi cinizmust a hangjában. Talán hitetlenkedik?
-Nem, csak furcsának találom.
-Azért mert magával nem történnek hasonló helyzetek, velem történhetnek. Maga nem most volt gyerek ugye?
-Ez egy kicsit sértő, de igazad van, nem, nem most voltam gyerek. Viszont az én időmben is voltak bántalmazások. És ezeket a bántásokat is olyan gyerekek végezték akiknek vannak problémáik. Többnyire családi.
-Igen és ők is gyengék. Nekem rengeteg problémám van, mégsem piszkálom a többieket. Csak azoknak szólok vissza akik engem cseszegetnek.
-Értem, és akkor mi a helyzet a tanárokkal.
-A tanárokal tulajdonképpen semmi bajom sincs, csak ők meg vakok, nem látják át a helyzetet, nem veszik észre hogy ki a jó és ki a rossz. amikor pedig próbálnám felnyitni a zsemüket azt mondják hogy gyerekes vagyok, és ne mondjak ilyeneket a gyerekpajtásaimra, mert tudják hogy ez nem igaz, és hogy én egy megrögzött hazudozó vagyok.
-Hazudozó?
-Pontosan. Hogy ezt honnan tudják? A gyerekpajtásaimtól, akik sokkal inkább hazugok mint én.
-Szóval mondhatjuk hogy te egymagad vagy a világ ellen?
-Nem, ez nem lenne igaz! Sokkal inkább mondhatnánk hogy a világ van ellenem, de mivel nem én vagyok az egyedüli problémás gyerek a világon ezért ez se lenne jó megfogalmazás.
-Legalább többnyire reálisan látod a helyzetet.
-Pontosan.
-Sajnáltad a nővéredet?
-Miért tér vissza folyton?
-Ez a munkám.
-Ez a munkám, ez a munkám. Foylton ezt hajtogatja, és én pont ezért nem fogom megadni rá a választ. Maga szerint az ide jövő emberek 100%-ig őszinték magával? Ha folyton azt feleli hogy ez a munkája ugyan miért osztanám meg magával a dolgokat?
-Mert valaki neked is kell, aki végighallgat.
-Valaki kell, de nem maga. Olyan nem kell aki csak kényszerből hallgat meg, akit nem érdekelnek az érzéseim.
-Ugyan miért ne érdekelnének az érzéseid?
-Mert magának ez a munkája! Ez csak egy munka, maga mondjam indig.
-Akkor elnézést kérek ha rosszul fogalmaztam. Engem komolyan érdekel. Hogy éreztél amikor meghaltak a szeretteid?
-Hhh.. Ennek így kellett történnie. Nem akadályozhattam meg, akármennyire is próbálkoztam volna. De maga folyton próbálja fölhasogatni a régi sebeket, aminek nincs értelme. Ezek úgy sem tartanak örökké, amikor meghalok magammal viszem őket úgy hogy senkit sem érdekelt mi nyomta a szívemet.
-Bruce! A szív sebei sosem gyógyulnak be, de van rájuk gyógyír. Nekem elmondhatod hogy mi nyomja a szívedet.
-Talán túlságosan is elveszett vagyok. Eltűntem a hatalmas világban és senki sem veszi a fáradtságot hogy megkeressen...