2. Rész - Halottnak a csók

Leia

A gyomrom megfeszült, éreztem ahogy az izmaim összerándulnak, magukkal húzva a bőrömet, és minden egyes kis ideget. Az eddig lassú ütemben verő szívem most kezdett felgyorsulni, és szabálytalanul kalapálni.
A gondolataim egyszerre több felé kószáltak, nem tudtam hol a helyem, mit kéne tennem. Fáj a fejem, az arcom ég a láztól, biztosan rákvörössé izzott. De ez nem a betegség jele, nem, ez teljesen másfajta láz, kínosan érzem magam, ugyanakkor örülök is egyben, a szívem majd kiszakad a tüdőmön át, a csontjaimon keresztül. Apránként megrepedezik mellkasomon a bőr és egy egyszerű lendülettel felhasad, a bordáim szétnyílnak, a hús szinte izzón foszlik szét, és pillangókként szállva tárulnak ki az érzések.
Vajon fájdalmas halál lenne?..

***

Az arcomat lágyan cirógatják a szél fújta kusza fürtjeim. A karjaimat kitárom, érzem ahogy a szirten állva megáll az idő, és a pillanat csak az enyém, akár itt rögtön le is zuhanhatnék a mélybe, nem számítana, mert amit idáig láttam csodálatos volt, és örökké a szívembe zártam. Kezeimmel a nap felé kapálózok, ami lágyan érinti ujjbegyeimet melengető fényével. A fény áthatolt a bőrömön, éreztem ahogy felpezsdíti a véremet, és végigárad az egész testemen, bizsergető érzést hagyva maga után.
"Ez a fény vagy te az én életemben. Az egyetlen és örök." Ezt mondta egyszer nekem valaki. Egy számomra kedves személy, aki pótolhatatlan helyet foglal el a szívem kis elrejtett zugában.
Emet kezét lágyan a hajamba túrta, tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, a szemei olyan őszintén és kedvesen ragyogtak, hogy nem tudtam ellenállni. Ajkait az enyéimre tapasztotta. Édes csók hagyta el a számat és az ő száját egyszerre. Ez a gondolat boldogsággal töltött el. Talán tényleg nem tudtam elhinni hogy megtörtént, hogy ilyen egyáltalán megeshet velem, de úgy tűnik tévedtem, ez igaz, ez a színtiszta igazság, a való élet, nem csal a képzeletem. Ez nem álom.
"Szeretlek." Jól emlékszem, ezt mondta, olyan kedvesen, az ő sajátos recés hangján. Szavai kellemes melegséggel árasztottak el. Keze lejjebb csúszott, az ujjai megmarkolták a derekamat, és szorosan a trikómba kapaszkodtak.
Akkor még halott voltam, nem éltem igazán. Nem is értem hogy élhettem úgy, elvégre életünk csak egy van, és nem kéne elpocsékolni ezt a rövidke lehetőséget arra hogy kiélvezzük. De abban a pillanatban hogy megcsókolt, és kimondta azokat a vágyva vágyott szavakat az arcom kivirult, a bőröm már nem volt olyan sápadt, nem voltam többé egy árva virágszál, aki csak arra vár hogy mélyet szippantsanak finom illatába, rámosolyogjanak, gondozzák és szeressék őt. Innentől kezdve már tudtam hogy igen, én is jelentek valakinek valamit, valami nagyon fontos helyet foglalok el a szívében.
A szemeim megteltek könnyekkel, éreztem ahogy a könnycsatornámat sós víz árasztja el, és dagadó vízcsepp pereg le gyöngyként a bőrömön.
A fiú mutatóujjával letörölte a cseppeket az arcomról, rám mosolygott, annyit mondott: "Ne sírj!"
majd újra megcsókolt. Karjaival ekkor átölelt, mélyen magához szorított, éreztem a szíve dobogását, úgy verdesett akár egy kismadár, gyermekszív volt még, csodás és élettel teli.
Belekapaszkodott a nadrágomba, kissé letolta, majd előrehúzva kezét, kigombolta, és lehúzta a cipzárt. E közben fölhúztam a pólóját a hátán keresztül, apró körmeimmel vörös csíkot hagyva maguk után.
Sötét volt, alig láttam valamit, de tudtam hogy itt van, a látszat nem rendített meg, a lényeget pontosan láttam. A csillogó, vágyakozó szemeit, édes mosolyát, viruló arcát az éjszaka kékes hangulatában, érdes bőrének melegségét a hátamon, ajkainak forró csókját a nyakamon.
Nem voltam többé az az ártatlan lány. Tudtam hogy most még félbeszakíthatom, még leállíthatom az eseményeket, de nem akartam, eszem ágában sem volt, nem gondoltam hogy bármiféle rossz következmény is szóba jöhetne.

Miután kivetkőzött a fölsőjéből, az ujjai lejjebb csúsztak egészen a fenekemig, fölemelt, én átkaroltam a nyakát, eleinte a falnak döntött, és a szája a nyakamról az enyémre vándorolt. Elhátrált egészen az ágyig, amire ledöntött és velem együtt zuhant a pihe-puha paplanba.
Lehúzta a nadrágomat, kezét visszahúzta a combomon, szája sarkában kacér mosoly jelent meg, de a szemei megbízható biztonságot sugároztak.
Én is elmosolyogtam magam, láttam rajta hogy örül a boldogságomnak.
Azonban a szívem egyre hevesebben kezdett kalapálni, úgy éreztem nem kapok levegőt, kibújtatott a trikómból, a torkom összeszorult, a szám tátva maradt, megdermedve feküdtem az ágyon, csak a kezem remegett, próbáltam ökölbe szorítani az ujjaimat de nem sikerült, fölhúztam a lábaimat, lábujjaimmal a paplanba kapaszkodtam, azt hittem hogy elvesztek mindent, hogy itt ér a vég, kezdett elhomályosulni minden, elvesztettem Emet forró ölelését, a biztonságos érzés szerte foszlott.
A szívem megszorult, azt hiszem talán kihagyott egy ütemet és megállt. A tüdőm összepréselődött, már-már elkábultam, az ajkaim félős remegésbe kezdtek, amikor Emet megragadta a párnák közt reszkető kezeimet, ujjaink összekulcsolódtak, és visszatértem a sötétségből. Olyan erősen szorongatta az ujjaimat hogy úgy éreztem könnyedén össze is roppanthatná őket, de nem érdekelt a fájdalom, örültem neki hogy itt van, ez hozott vissza az életbe, még mindig rángott a testem, de a fiú nem hagyott cserben, forrón megcsókolt és magához szorított.
A szemeim kipattantak, újra kaptam levegőt, a tüdőm kitárult, a szívem igyekezett vissza állni a normális tempójába, még mindig remegve, és megszorítottam a fiú ujjait.