32. Rész - Csak egy mese

Hane

Amióta az eszemet tudom imádok fotózni és énekelni. Kicsi korom óta szerettem megfigyelni a dolgokat, rengeteg időt töltöttem bogarászással, és a kertben lévő kis vendégeink és a virágok vizslatásával. Mivel mondhatni hogy egyáltalán nem voltam lányos lány, és inkább magamnakvaló és furcsa voltam mintsem egy átlagos kisgyerek, így anya elhatározta hogy vesz nekem egy fényképezőgépet, amivel leköthetem magam, és talán a jövőben is szerepet játszhat ez az életemben.
Choe sokkal inkább be tudott illeszkedni a többiekhez. Neki rengeteg lány barátja lehetett, és a fiúkkal is egészen jól kijött, én meg voltam az akit folyton piszkáltak és a hajába ragasztották a rágót.
De mindig egymás mellett álltunk. Ha kellett, akkor Choe megvédett, és megverte a fiúkat akik miatt elbőgtem magam. A lányokat akik kibeszéltek jól leszídta, és valahogyan sikerült egy szintre kerülnünk. Megtaláltuk az aranyközéputat az utálat, és a túlzott barátság között a társadalomban.
Anyának igaza lett. A fényképezés az egész eddigi életemet végig kísérte, ahogyan az éneklés is. Nehéz volt választani a kettő között, de végül a fotót választottam. A hangom egy idő után úgy is tönkremenne, rekettessé válna, és még ha szereznék is magamnak annyi hírnevet amiből pont el tudok éldegélni, nem léphetek fel 80 éves koromig...
A fényképezésben ez is egy döntő érvelés volt. Akármikor elővehetem a kis gépemet, és nekiállhatok kattintgatni.
Choe később megtanult gitározni. Jelentkezett ő is a tánc és zeneművészeti iskolába, de nem járt olyan sikerrel mint én. Azóta eltávolodtunk. Annak ellenére hogy egy iskolába, és egy évfojamba járunk, és együtt élünk,.. nos ennyi az egész.
Szeretjük egymást. Összetartozunk. mindig megvédtük a másikat, és sosem csináltunk semmi őrültséget. Talán épp ez a probléma...

***

Magasra száll fel a füst ahogy kiereszti a levegőt ajkai közül. A szürkés gomolyag lassan szertefoszlik a kora reggeli homályban. Túl korán van. Túlságosan is korán. Bruce-szal már többször is találkoztam. Az arcára mindig mosoly ül ki amikor meglát engem vagy Choet. Pedig alapjáraton elég mogorva embernek tűnik. Nem tudom hogy milyen lehetett régen, de azóta már biztos megváltozott. Elmondása szerint pszichológushoz járt, aminek eleinte nem látta semmi értelmét, és küzdött ellene, de aztán feladta és egészen megbarátkozott a fazonnal. Csak azt nem tudta hogy drága szerelmének az apja az ő orvosa. Legalább is ezt Emet mondta.
Különös, hogy mennyi mindent tudok emberekről úgy hogy ők maguk nem számolnak be ezekről a dolgokról. Pedig meg sem kell erőltetnem magam, csak rákérdezek pár dologra és máris kiderül minden. Vagy ezek csak a dolgok egy kisebb részét telítenék ki?... hhh, ki tudja? Nem is érdekes.
Bruce az arcomba fújja a cigaretta füstjét, ami kaparni kezdi a torkomat és sietősen elhessegetem az orrom elől. A szemeim összezárulnak, pár pillanatig köhécselek majd gyorsan abbamarad ez az egész. Elvigyorodik.
-Oh, bocs. Elfelejtettem.
-Nem számít. -Nincs különösebb bajom a dohányosokkal. Csak az zavar ha a képembe fújják a füstöt, amitől hányhatnékom van.- Ha lesz pasim, tuti hogy nem fog cigizni!
-Majd ha a pasid leszek, leszokok rendben?
-Haha, marha viccesnek hiszed magad...
-Igen, talán baj?
-Nem, dehogy.
Majd néma csönd. Csak a távolból érkező autók zaját halljuk, és a reggeli madarak csiriplését.
A nyitott ablaknál beszökött a hűvös levegő és erősen vacogni kezdtem. A fiú behajtota az ablakot. Félmesztelen volt, talán épp most kezdett el készülődni. annak ellenére hogy elég közel lakik az iskolához. Csak pár megálló villamossal.
A szomszéd szobában egy szőke hajú lány aluszkál, néha szuszog pár aprót, nagyon aranyosnak és nyugodtan tűnik a arca. A karját vágások hege lepi be. Hulllámos ürtjei betakarják szinte az egész párnát és a vállára is felkúsztak.
-Hát ő? Juj ruce, nem hitem hogy ilyen rossz vagy. Az véletlenül nem a te ágyad?
Elnyomja a csikket, ami halk sercegésssel éli meg halálát.
-De igen, az az én ágyam. De ne értsd félre, nem tetszem neki. Ő másért van oda.
-Ahha. Szóval nem történt semmi.
-Az ég világon semmi. Ne aggódj, a szívem csak a tiéd.
Elneveti magát, én is, bár eléggé kivirulok. Jól esnek az ilyen poénok, még akkor is ha nem komoly.- És Choe-val mi a helyzet?
-Azért hívtál ide hogy róla kérdezősködj?
Mélyen a szemembe néz. A szája sarkában még mindig ott ül az az ármányos mosoly.- Semmi, azt hiszem megvan. Mostanában egész jól kijövünk.
-Miért, amúgy nem szoktatok?
-De, de kicsit távolságtartó lett. Azt hiszem, az évek során.
-Tényleg? Hát velem nem valami 'távolságtartó'.
-Ezt meg hogy érted?
-Sehogy. Csak egyszerűen nyitott.
Pár pillanatig ledöbbentem, hogy a nővérem rámozdult a fiúra, de aztán megnyugodtam. Elvégre ő mindig is könnyedén kezelte az ilyen dolgokat. Nekem sem voltak a barátkozással különösebb problémáim az általános iskola alsó tagozata után.
Néha úgy érzem mintha ő lenne az én rosszabbik, a vad felem, én pedig az ő jobbja. A mi történetünk egészen furcsa. Talán túlzottan átlagos. Meglehet. Hiszen ez nem más, csak egy mese...

Mi történik hogy ha túlzottan szerelmes leszek?
Ahogy ezt a fiút néztem, a csupasz nyakát, a borostás állát, ahogy levetette magát a kanapéra, valahogy elfogott a gondolat, hogy mi lenne ha most egyszer csak beleesnék?

***

-Megláttam a bárban teljesen lerészegedve és hát nem igazán tudtam hogy hová kéne vinnem. Szóvall...
-Szóval elhoztad magadhoz.
-Igen. Egész éjszaka dumált, végig arról áradozott hogy mennyire szeret, aztán nagy nehezen sikerült elaltatnom.
-Értem.
-A szomorú részeg emberek sok hülyeséget képesek elkövetni. Ne haragudj rá annyira, rendben?
-Hhh, nem haragszom. Anya fog helyettem is.
A lány elterülve, karjait a feje mellett pihentetve feküdt az ágyon, olyan szépen szendergett hogy nem lett volna szívem felébreszteni őt. Más esetben.
A legutóbb látott lány jutott eszembe róla, a szőke göndör fürtökkel.
Megnéztem Choe-t, az ő karján nem voltak sebhejek, csak a sminkje folyt el, de mégis olyan magányosnak és szomorúnak tűnt. A szája sarkában kunkori mosoly ült meg.
Vajon tényleg igaz hogy az ikrek egymáshoz vannak láncolva. A bordáinkat valami különös, vörös fonal köti össze. A szívünk érzi a másik dobogását, a fájdalmát, átéljük az összes boldogságot és magányt ami a másikkal történt.
Mégis olyan kifürkészhetetlen. Tudom az utat, de rengeteg tövises, szúrós akadály veszi körül. Váj minden egyes lépés. Mégis menni kell, el kell érni, minden áron. Még ha belepusztulok is...